Ott hagytam abba, hogy befejeztem a főiskolát. Egy kicsit tanítottam, majd elvittek katonának, ami akkor még kötelező volt. 1990 februárjában vonultam be egy olyan hadseregbe, amelyik még kereste identitását. Már nem volt szocialista, de még nem is alakult át. Jellemző, hogy az elvtárs megszólítást már nem merték erőltetni, de az "úr" még nem állt a hadseregvezetés szájára, így bajtársnak szólítottuk egymást. És az addig elképzelhetetlen megtörtént, az osztrák hadsereg katonái eljöttek hozzánk egy katonai atlétikai versenyre, amiben lövészet is volt, de az osztrák fegyvereket nem engedték azért behozni az országba. Kaptak egy hivatalos tolmácsot egy nyugalmazott alezredes képében, de kerestek még embereket, akik beszélnek németül, mivel az alezredes szigorúan a protokolláris eseményeken volt hajlandó fordítani. Mivel rajtam kívül mást nem találtak, aki németül beszélt volna, így jolly jokerré léptem elő. Miután záróakkordként a laktanya parancsnok helyettes lakásán tolmácsoltam, mivel meghívta az osztrákok vezetőjét egy baráti vacsorára, hát utána nem sok gondom volt a maradék szolgálati időben.

Leszerelés után nem éreztem, hogy vissza szeretnék menni tanítani, hát elkezdtem üzletkötőként dolgozni, mellette tanulni, majd lassan feljebb is léptem a ranglétrán. Munkaügyben néhányszor el kellett mennem Bécsbe egy nyomdába, nyomtatványokat rendelni, ez volt aztán az első alkalom, hogy külföldön autót vezettem. El is határoztam, hogy betartom a sebességhatárokat, engem ne büntessenek meg. Nem is büntettek, csak az osztrákok dudáltak le Bécsben, mert ők simán húztak el mellettem. Akkor még mertek gyorsan menni ők is, manapság azért a sok kamera miatt ez nem így van.

Közben a kosárlabda edzőit is elvégeztem, ennek köszönhető a következő nagy utazásom. Baráti kapcsolat révén edzője lettem a Budapesti Maccabi SE kosárlabda csapatának, akikkel elindultunk a Maccabiádon, amit abban az évben Tel Avivban rendeztek. Nos, ez már igazi nagy élmény volt. Akkoriban a repülőtereken még távolról nem volt olyan biztonsági intézkedés sorozat, mint manapság, viszont Izraelben zajlott valamelyik intifada. Mindennaposak voltak a robbantgatások, a legváltozatosabb módon. Emiatt a gépre szállás előtt szokatlanul komoly biztonsági intézkedések voltak. A mi gépünkre tartókat félreterelték, mindenkinek a bőröndjét egyesével feltették egy padra, kinyitották, a tartalmát átvizsgálták. Külön figyelmet fordítottak arra, hogy kapott-e valaki olyan csomagot, amit valaki küld hozzátartozónak-ismerősnek, és ezeket könyörtelenül fel is bontották. Állítólag volt rá példa, hogy így csempésztek fel robbanóanyagot repülőgépre jószándékú futárral. Függetlenül attól, hogy nyilvánvaló céllal mentünk Izraelbe, mindenkit kifaggattak: mióta sportol, miért döntött úgy, hogy rész vesz a versenyen, hol járt előtte külföldön stb. De végül aztán mindenki feljutott a gépre. No és a pilótákról akkoriban - ha nem mondtam volna még, akkor 1993-ról beszélünk - az a hír járta, hogy hetente pár napot vadászpilóták, a maradék idejükben pedig polgári gépet vezetnek. Nos, a mi pilótánkról én ezt el is hittem. Először repültem olyan gépen, amelyik 3x3 üléssel rendelkezett, és amikor a pilóta ráfordult a tel avivi leszálló pályára, akkor a fenekem magasabban volt, mint a túlsó sor szélén ülő ember feje. Hát én bevallom kifacsartam a vizet a karfából...

Aztán gépfegyveres őr biztosításával elvittek bennünket a szállásra. Másnap megnyitó ünnepség, ami nekem pont olyan élmény volt, mintha olimpiai megnyitó ünnepséget láttam volna, kivéve, hogy ebben személyesen részt vettem, és hátborzongató élmény volt ötvenezer néző előtt felvonulni a magyar zászlóval. A magyar csapat tagjai voltak például a sakkozó Polgár lányok, akik pingpongban indultak :-) Az én képeim el vannak ásva valahova mélyre, a netről azonban találtam egy olyat, amire konkrétan emlékszem is, ide teszem, csak a hangulat kedvéért:

A kosárlabda csapatunk emlékeim szerint a hetedik helyen végzett, ami nem volt rossz, de lehetett volna jobb is. Utána viszont kirándulgattunk, elmentünk a Holt tengerhez, a Genezáreti tóhoz, leugrottunk a Vörös tengerhez, ahol kergetőztem a színes halakkal, miután béreltem mindent a snorkelezéshez. Felmentünk Masadára is, megérintett a hős várvédők története, akik nem akartak rabszolga kézre jutni a rómaiknál, ezért mind meghaltak. Vallásuk tiltotta az öngyilkosságot, ezért néhány kijelölt ember gyilkolta le a többieket, és a legvégén csak egy ember lett öngyilkos. Állítólag, bár erre szokta mondani egyik barátom, hogy egyikünk sem volt ott... A Vörös tenger felé vezető út a sivatagon megy át, megdöbbentő, hogy a csontszáraz homoksivatagban egyszer csak megjelenik egy két km2 nagyságú zöld terület, amit egy kibuc tart fenn. Iszonyatos mennyiségű munka lehet benne. Mindezek mellett még az maradt meg bennem, hogy az egyik mérkőzés után mentünk haza, de nem engedtek be a szállodába, teljes riadó volt. Tűzszerészek jöttek, mert valaki a medence mellett felejtett egy nejlonszatyrot. Mivel az arabok (?) előszeretettel alkalmazták azt a trükköt, hogy a strandokon ottfelejtettek egy ártatlannak tűnő csomagot, aztán amikor tele volt a strand, akkor felrobbantották, ezért először meg kellett vizsgálni, hogy mi van a csomagban. Jött egy átlagos, kb 165 cm magas kiskatona, benézett a sarokról a medencéhez, majd beszállt a furgonjukba. Pár perccel később kiszállt, de akkor már úgy nézett ki, mint a Michelin gumiemberke a védőöltözetében. Még így sem ment közel a csomaghoz, fogott egy távirányítású kisautót, amire olló volt felszerelve, és azt küldte a szatyorhoz. A kisautó szétszabdalta, kiderült, hogy papucs és törölköző van benne. De félelmetes volt látni, hogy a biztonság - paranoia? - mennyire meg tudja változtatni az emberek életét. Ehhez már csak a békesség kedvéért tenném hozzá, hogy nem vagyok zsidó származású, de ahogy ebből a történetből is látszik rengeteg zsidó barátom van. Mint ahogy mára szerencsére elég sok muzulmán, hindu és még ki tudja milyen vallású barátom is lett. Ez most úgy hangzik, mintha védekeznék, de nincs szándékomban, de talán a jelen korunk jellemzése, hogy egyáltalán ilyen dolgokkal foglalkozni kell.

Izrael tehát egy nagy mérföldkő volt az életemben, de azt hiszem, hogy gyorsítani kell a beszámolóimon, mert így nem végzek jövő hétig, mire indulunk - először Vietnámba.