Rengetegszer jártam meg autóval a Kaposvár Szigetvár szakaszt, és véleményem szerint ez az ország egyik legszebb útvonala. Tavasszal harsog a zöld, ősszel pasztell színek kavalkádja kavarog, és mindezt időről időre dombtetőkről, völgyeken keresztül láthatod. És akkor a Bőszénfa mellett megjelenő szarvascsordákról ne is beszéljünk...

Az utóbbi néhány alkalommal, amikor arra mentem, akkor már láttam a kerékpárút építését, el is döntöttem, hogy mindenképpen kipróbálom, ha elkészül. Abszolút amatőr biciklis vagyok, igaz tavaly beruháztam egy jobb bringába, de az azért közelébe sem érhet a haladó, vagy netán profi bicajosok biciklijéhez. Ez a mostani úton is bebizonyosodott, de erről majd később.

Szóval több forrásból azt hallottam, hogy a bicikliút elkészült, hát a mostani hétvégén beraktam bicajt az autóba, és elvittem Kaposvárra magammal. Hozzáteszem felületes hírfogyasztó vagyok, mint kiderült, alaposabban utána kellett volna olvasnom annak, hogy mi és meddig készült el. Én abban a naiv hitben voltam, hogy végig készen van, Kaposváron ráállok a bicikliútra, és Szigetvárig elgurulok. Nagyon nem így van... Mindenesetre kicsit izgultam, mert azért a várható emelkedők nekem erőteljes kihívást jelentenek, de gondoltam valahogy majd csak lesz - és január óta spinningelek is... :-)

Szóval szombaton reggel lementem az autóhoz, beraktam az első kereket a helyére, majd realizáltam, hogy a sisakomat és a megkülönböztető mellényemet otthon hagytam. Ja, és a kesztyűt. Na de sebaj, minek mellény a bicikliútra? Szépen elindultam a Szigetvári úton kifelé, gyönyörű napsütésben, enyhe hátszéllel - ami visszafelé fájt egy kicsit. Kiértem a városból, Szigetvári útnak vége, kezdődik a 67-es út - de hol a bicikliút? Első csalódás: sehol. A kerékpárút a zselickislaki elágazásnál kezdődik, addig a kb. két kilométert a 67-esen kell tekerni. A forgalom közepes, csak nem ütnek el mellény nélkül?! Baj nélkül elértem a bicikliút elejét ami a menetirány szerinti jobb oldalon volt, és ahol mindjárt a betonba rögzített két kb 70 cm magas piros-sárga oszlop szűkítette le az utat, de ennek akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Rövid tekerés után át kell kelni a főútvonalon, és az út a bal oldalon megy tovább, szintén rövid idő alatt elérve Zselicszentpált. Itt ideiglenesen véget ér a bicikliút, de jelzés nincs, hogy merre tovább. Két választási lehetőség van, a 67-esen, vagy a falu felé. A falut választottam, mint kiderült egy kis vargabetűvel vissza is visz a 67-es mellé, ahol újrakezdődik a kerékpárút. Szép élénksárga csíkkal van lefestve a széle - és ahogy rámegyek a következő szakaszra, morzsolódó bitumenen tekerek. Ejnye! Nagyon remélem, hogy a műszaki átadáson felvették garanciális hibának, mert ha nem, akkor ez a kb. száz méter jövő tavaszra tele lesz kátyúval. Előre mondom, nem először találkoztam slendrián munkavégzés nyomaival...

Simonfa felé visz tovább az út, először egy közepesen erős emelkedővel, aztán könnyebb terep, majd lejtő. Ez nekem való, meg is nyomom a lejtőn lefelé, és itt találkozom újra a nyilvánvalóan sebességcsökkentésre motiváló útszűkítő oszlopokkal, de most már nagy sebességgel érkezem közéjük. Majd még többször az út folyamán, és megállapítom, hogy aki ezt kitalálta az még sohasem biciklizett komolyan, aki ezt elfogadta, az minden közlekedésbiztonsági szempontot átugrott. Mutatom miről van szó:

Ezeket az életveszélyes oszlopokat kereszteződésekhez rakták ki, bár van ahol még csak tervezik a kereszteződést, most még nincs nyoma. És ahogy felül látszik, el is lehet fektetni ezeket, ami azért jó, mert még nehezebb észrevenni, de aki ráhajt, az biztosan nagyot esik... Ezek az oszlopok a beépített balesetveszélyek, nem az a kérdés, hogy lesz-e baleset, hanem az, hogy mikor, és mennyire súlyos...

Itt már valamilyen jármű el is ferdítette az oszlopot. Ez kiemelten veszélyes hely, a Bőszénfa felé vezető nagyon hosszú lejtő vége, a GPS-em szerint 72 km/órával érkeztem meg ide. Nagyot fékeztem, mert messziről azt gondoltam, hogy elsüvítek az oszlopok között, de közelebb érve láttam, hogy ez nem fog menni, sebességem meg még bőven volt...

A kép Bőszénfánál készült, de persze ehhez még Simonfán át kellett menni. A faluban véget ér a bicikliút, egy szokásos zöld sárga jelzés mutatja, hogy kerékpárút balra. Oké, akkor követem a főútvonalat, át a falun. Meglepetés: úgy látszik itt már nincs bicikliút, újra ki kell menni a 67-esre. Következik a nevezetes emelkedő, szerencsére ez az, ahol már kapaszkodósáv is van, úgyhogy az autósok biztonságos távolságot hagyva mennek el mellettem. Az emelkedő közepén már erősen szenvedek, lenézek a völgybe, és mit nem látok: hát lent fut a bicikliút, de úgy látszik én nem találtam meg. Spoiler: visszafelé megnéztem - nincs kitáblázva. Szóval felküzdöttem magam a simonfai dombra, ami szépen emelkedik, de legalább jó hosszú. Megjegyzem, visszafelé a bicikliúton mentem, megállapítottam, hogy ott rövidebb lett volna az emelkedő, de sokkal meredekebb.

De a dombtetőn megtaláltam a bicikliutat újra, ráálltam, és következett egy kis élménybiciklizés, némi emelkedővel, majd a fent már említett hosszú lejtővel, ami Bőszénfán ér véget. Innen azért ilyen képeket lehet készíteni (a bekezdésben említett harsogó zöld színekre azért még várni kell...)

Bőszénfán ismét egy balra mutató jel van csak, elindultam hát újra arrafelé, nem tértem le a főútról, mert ugye ez egy alapszabály. De nem itt, mert itt ez az út egy zsákutcába vezetett, visszafordultam tehát, és most már tényleg nem tudtam mást tenni, mint kimenni a 67-esre. Aki szokott erre járni, az tudja, hogy Bőszénfáról Szigetvár felé kihajtva (is) egy hosszú kemény emelkedős jön. Megküzdöttem vele, kisebb sikerélményként megelőztem egy még nálam is amatőrebbnek tűnő biciklis kollégát, pedig neki megkülönböztető mellénye is volt.

Örömbicajozás következett Boldogasszonyfa felé, az autósok kulturáltak voltak, a nap sütött, szél nem volt - és az út lejtett sokáig. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy ez mit fog jelenteni visszafelé... Látótávolságban volt előttem egy profinak tűnő srác mellényben, sisakban, az emelkedőknél közelebb kerültem hozzá, egyeneseken lejtőkön eltávolodott. Szentlászló belterületén aztán utolértem, meg is előztem, ez aztán valószínűleg felbosszantotta, mert a következő kisebb lejtőn visszaelőzött, és jelentős előnyt szerzett hamar. Következett a végső szakasz Szigetvár felé. Tervem az volt, hogy a tábláig elmegyek, de egyszer csak nagyon közel hozzám elment egy fa szállító autó (helyesen tessék olvasni!), majd egy idióta Porsche nagy sebességgel, legalább száznyolcvannal húzott el 30 centire a könyökömtől, hogy ijedtemben majdnem belementem az árokba. Úgy döntöttem, hogy a Magyar-Török Barátság emlékműig megyek el, onnan visszafordulok, az utolsó kb három km semmi kihívást nem tartalmaz, csak a forgalommal való együttélést.

Be is mentem az emlékműhöz, ott volt a profi biciklis kolléga is, megpihent egy kicsit. Én meg azon gondolkodtam, hogy mit szólnának a vár hős védői annak, hogy magyar-török barátság emlékpark épült azon a helyen, ahol ők meghaltak...

Rövid pihenés után elindultam visszafelé. Enyhe oldal-szembeszél volt, ami nagyon fájt az emelkedőkön - és úgy tűnt, hogy ezek sokkal hosszabbak, mint amilyennek lejtő korukban tűntek. Szentlászló után, Boldogasszonyfa felé, de még utána is, szerintem egy bő 7-8 km-es emelkedő jön. Felmentem megállás nélkül, de nem mondom, hogy rekordokat döntöttem, és még fájt is.

Szerencsére aztán jött a bőszénfai lejtő, megálltam a Kanyar Fagyizóban egy frissítőre, és megnéztem, hogy utal-e bármi arra, hogy itt bicikliút kezdődik. Jelentem nem:

Mivel azonban én már jöttem erre, megtaláltam az utat, emlékeztek? Ez az amin 70 km/óra fölötti sebességgel jöttem le. Hát felmenni fájt, és bevallom férfiasan itt volt egy kb. ötven méteres szakasz, ahol le is szálltam a bicajról, és toltam. Visszafelé talán ez volt a legkeményebb szakasz, több hosszú és meredek emelkedővel. A végén viszont jön a jutalom: a simonfai lejtő. Ez az a bicikliút, amit idefelé nem találtam meg, csak a dombról láttam. Annyival könnyebb dolgom volt, hogy az út végén ismét volt egy tábla, hogy menj jobbra, ami bevitt egy rossz erdészeti útra. A kezdet után azonban az út javult egy kicsit, és meredekebb lett a lejtő, ami jól esett. Egyszer csak jött az autósoknak egy vigyázz biciklisek háromszögletű tábla, gondoltam, hogy tessék, vigyáznak itt ránk. Aztán fékeztem egy nagyot, mert gyanússá vált, hogy a lejtő közepén bal oldalon agy ugyanolyan friss út van, mint eddig a bicikliút, igaz jelzés nincs, és itt a sárga vonalak is hiányoznak, de akkor is, új! Egy életem, egy halálom, ráfordultam, és mint kiderült a megérzésem jó volt. Ez volt az a kicsit rövidebb, de sokkal meredekebb út, amit föntről odafelé észrevettem. Simonfánál az önkormányzat épületénél bizonytalankodva lelassítottam, hogy merre is menjek, amikor az utcatáblán egy nyomtatott nyilat vettem észre kerékpárút felirattal. Gondolom érzékelték, hogy senki nem tudja, hogy merre kell menni, így segítettek - köszönjük!

Ezután már szinte eseménytelen volt az út, leszámítva, hogy Zselicszentpálnál megint nem volt tábla, és így kimentem a főútra, és csak amikor újra szembejött a bicikliút, akkor jöttem rá, hogy be kellett volna mennem a faluba. Az utolsó szakaszon sem ütöttek el, úgyhogy szerencsésen visszaértem az autóhoz. Hozzáteszem, hogy az említett teherautón és az idióta Porschén kívül a többi autós jól érzékelhetően vigyázott rám. A Porschét meg remélem bemérték valahol...

Összefoglalva:

A legfontosabb az lenne, hogy a szakszerűtlen útszűkítő oszlopokat azonnal távolítsák el. Egy komolyabban megpakolt bicikli talán el sem fér rendesen közöttük, és miután olyan helyekre vannak telepítve, ahol nagy sebességgel érkeznek a kerékpárosok, a baleset esélye igen nagy.

Összesen három darab táblával találkoztam a Bőszénfáig elkészült szakaszon, ez nevetséges. A Balaton körül szoktam kerekezni, elmehetnének oda az építők tanulni egy kicsit, hogy hogyan kell kitáblázni egy bicikliutat.

Az út maga nekem egy kicsit olyan "szegény ember bicikliútjának" tűnik. Ne legyen igazam, de nem érzem a minőséget a kivitelezésben - illetve a Zselicszentpáltól Szigetvár felé vezető szakasz kimondottan slendrián munka, ezt laikusként is meg tudom állapítani. Egyébként az építők nem voltak igényesek: több helyen láttam fát, illetve fémcsavarokat belesajtolva a bitumenbe, a rosszul megbontott partoldalról folyik a föld a bicikliútra, a kivágott fák törmelékeit nem takarították le. Általánosságban nagyon sok helyen került valahogy föld az útra, ami ha jön egy kis eső, akkor komoly veszélyt rejt magában.

Lehet, hogy én értettem félre, de úgy gondoltam, hogy az út végig elkészült, de ez talán a fele a Szigetvár - Kaposvár útnak.

A környezet viszont hozza azt, amiért odamentem. Élmény volt körbenézni, és őszintén szólva vágyom is vissza. És most már talán el sem tévedek. Annyiszor :-)

Itthon. A barnaság lekopott az arcunkról, a hazaút fáradalmait kipihentük, visszaálltunk az itteni időzónára. De az emlékek még élénkek, jó részüket sosem feledjük el. Úgy gondolom, hogy tényleg életem eddigi csúcspontja volt ez a három hét. Szeretem Ausztráliát, jó volt Vietnámban és megerősítettük a rokoni kapcsolatot Pistiékkel. Összeköt bennünket a vér - és Tótszentmárton. Mennék vissza holnap...

Mostanra jutottam levegőhöz, sikerült összerakni a fotókból néhány slide show-t, aki gondolja nézze meg. Sok türelmet,kívánok, mert hosszúak :-) És a videók összevágásának még neki sem álltam...

Szóval képek Vietnamból: 

És képek Sydneyből, a Trinity beachről, az esőerdőből és a Nagy Korallzátonyról:

És végül Wenthworth, Mildura, a Great Ocean's Road és Melbourne a rokonokkal:

(Tündi szólt, hogy ez a bejegyzés szerinte nem lett élesítve, és igaza volt, a reptéri nagy kapkodásban ez elfelejtődött... Úgyhogy az utolsót már olvastátok, ez az utolsó előtti! :-) )

Hol is hagytam abba? Ja igen, megérkeztünk a Tomiékhoz Kynetone-ba, ami Melbourne-től északra kb egy órányira van. Ők voltak már Szentmártonban, akkor volt terhes a Nikita a Rémy-vel, aki azóta már majdnem 10 hónapos elbűvölő kiskölyök. (Rémy, azaz Rémus, a dédapa után, csak angolosítva...) Ő most a legkisebb Hederics, de gondolom ez fog még változni. Mint mindenki itt, a Tomiék is nagyon aranyosak, kedvesek voltak velünk, Tomi kiváló és nagyon kreatív szakács (is). Szóval tegnap megreggeliztünk, és vonattal bementünk Melbourne-be. Pistiék részben fáradtak voltak, részben az unokával akartak foglalkozni, miután ma ők is hazamentek. Megdögönyöztük egy kicsit a Rémyt,

lefényképeztünk három Hederics generációt,

És elindultunk.Az állomás egy egyszerű, de kompakt, kellemes épület.

A vonaton sokan voltak, de így is kellemes volt az út, Tomtól kaptunk Myki kártyát, amiben csip van, csippantasz amikor beszállsz, csippantasz amikor kiszállsz, és ennek megfelelő összeget von le a kártyádról. Egyszerű és gyors. Ráadásul a belvárosban ingyenes a villamos, majdnem minden megállóban áll megkülönböztető mellényes ember, akitől lehet kérdezni, de ha azt látják, hogy gyámoltalan vagy, akkor oda is mennek hozzád, megkérdezik, hogy segíthetnek-e. Ez nálunk is így működik, nem? ;-)

Mi persze sétáltunk, a villamos legyen a puhányoké. Melbourne tetszett. Pisti szerint nemrég megválasztották a legélhetőbb városnak a világon. Először csak rácsodálkoztunk a környezetünkre.

Emlékeztek még arra, hogy Ausztráliában szeretik vegyíteni a modernet a régivel?

Rövid séta után megérkeztünk a Federation Square-re, ahol a Szent Pál Katedrális is van, ami a célunk volt itt. Nekünk tetszett, döntsétek el, hogy nektek tetszik-e.

Ennél persze sokkal több kép készült, de itt azért helyhiány van. Mindenesetre még beteszem azt a táblát, ami arról emlékezik meg, hogy II. János Pál pápa itt imádkozott 1986-ban a kereszténység egységesítéséért.

A Federation Square után egy perzsa  utcai étteremben ettünk, majd elindultunk a Skydeck felé.A látvány nem volt semmi!

Egy kis nyaktörő mutatvánnyal lefényképeztük a Skydeck tornyot alulról - ez majdnem veszélyesebb volt, mint fölülről fényképezni.

Majd 45 km per óra sebességgel felmentünk a 88. emeletre, és felülről is fényképeztünk. (Mindenkit megnyugtatok, hogy Zsuzsi az első könnyű szívroham után kiválóan érezte magát :-) ) Azt a látványt, ami ott elénk tárult nem lehet szavakkal leírni. Félelmetes, lenyűgöző, lélegzetelállító. Ez egy "látni kell" élmény...

A fiúknak mondom, hogy balról a krikett stadion, jobbról a Rod Laver Aréna, ahol 15-n kezdődik az Australian Open. Szerintem ez fontos :-)

A Federation Square és a Szent Pál Katedrális nagyon madártávlatból...

És látjátok, hogy milyen nyugodt és kisimult a Zsuzsi? :-)

Innen nem kis sétával átmentünk a Queen Victoria Markethez, ami azonban nem ki sajnálatunkra már zárva volt.

Az üres sorról, kicsit később teszek be képet. Innen már visszamentünk a vasútállomásra és hazavonatoztunk. Zsuzsi könnyelműen beleegyezett, hogy sétáljunk haza a házhoz, mert én úgy emlékeztem, hogy az tök közel van a vasútállomáshoz. Hát nem volt közel, és eltartott egy darabig utána, amíg a Zsuzsi újra szóbaállt velem :-).

Aztán persze kaptunk egy igazi ausztrál barbecue-t a Tomtól, amiben azért a Pisti is segédkezett:

Utána néhány pohár bor mellett kellemesen elbeszélgettünk, és ahogy azt említettem későn kerültünk ágyba. Most pedig már a reptéren várjuk, hogy beszállhassunk a gépbe, úgyhogy a mai napot nem biztos, hogy be tudom fejezni, ha nem, akkor folytatom Pekingben, ha lesz wifi, (ami Melbourne belvárosában mindenhol van...), mert ott hat órát várunk majd a csatlakozásra.

A nagy sietségben elfelejtettem kitenni a tegnap(előtt?) a Skydecken készült videót, és attól félek, hogy innen a Pekingi reptérről ezt már nem is fogom tudni megtenni, a videós oldal nevét sem merem leírni, hátha már azért is letiltanak. De ha ott a nevemre rákerestek, akkor megtalálható, de majd otthonról mindenképpen feltöltöm.

Szóval utolsó nap... Gyors reggeli, érzelmes búcsúzkodás, kölcsönös ígéretek. Én megígértem, hogy még visszajövök, mert a Pisti akar még sok dolgot mutatni nekem, a Pisti pedig azt mondta, hogy ha a körülményei engedik, akkor a 70. születésnapját a Kálmán hegyen akarja tölteni. Minimum létszám a Feri, a Jóska, meg a Vili - no meg aki arra téved. Mondtam neki, hogy ez egy kicsit veszélyes lenne... :-) Szóvak búcsúztunk a Tomék házától, remélem nem tettem még be a képet:

Szentmártoni lááányok, isten véletek...! :-) (Nikita és Zsuzsi egyenpólóban - ez volt az ajándék amit magammal vittem)

Aztán felültünk a vonatra, most már teljes menetfelszerelésben,két húszkilós bőrönddel, meg a kiegészítőkkel. Tegnap találtunk egy csomagmegőrzőt, az volt a terv, hogy ma oda bedobjuk a bőröndöket, aztán kószálunk még a városban. De sajnos Murphy is dolgozott, valami elszámolási problémába keveredtek a dolgozók, nem fogadtak csomagot. Próbáltuk az automatákat, de azok vagy tele voltak, vagy nem működtek. Hát ejnye... De aztán kb egy órás várakozás után az elszámolás kitisztult, végre megszabadultunk a bőröndöktől, és elindultunk. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a Queen Victoria Marketre, mert villamossal az közel van - mint mondtam ingyenes is -, és sajnáltuk, hogy tegnap zárva volt. Útközben láttunk néhány narancsot...

Ügyesen odataláltunk újra a piacra.

Azt hiszem tegnap kiraktam egy képet az üres piacról, de itt van még egyszer.

Konkrétan ugyanaz a sor ma így nézett ki:

A piac nyüzsög, pedig ma sem voltunk korán. Volt minden: rengeteg fajta hal nekem, gyümölcs zöldség a Zsuzsinak, ruha, ajándék, kaja. Zsuzsi például itt volt elájulva (mikor volt hal is, meg láttuk a Rod Laver arénát is, de ott nem. Ki érti ezt??? :-) )

Itt már megéheztünk, pedig én előtte ettem már egy igazi ausztrál pie-t (Zs: kettőt.) aminek nagy híve lettem. Kell vennem egy pie makert! :-) Zsuzsi persze nem bírta ki, vett magának friss epret (azért kaptam én is belőle), mi bajunk lehet felkiáltással. Ettünk igazi piacos kaját, és desszertnek eper volt. Nem rossz...

Lassan indulnunk kellett a reptérre, azért útközben még lőttünk egy hangulatképet. Látszik rajta Melbourne egyik fő utcája, valamint Zsuzsi, amint egy megkülönböztető mellényes urat interjúvol arról, hogy jó irányba megyünk-e.

Aztán vasútállomás, visszaszereztük a bőröndöket, és felültünk egy emeletes Skybus tetejére, ami kivitt bennünket a repülőtérre. Hát gyerekek a tengeri hajózás kutya füle ahhoz képest, ahogy ez a busz ringatózott ott felül. Volt izgalom, de ezzel majdnem véget is ért az asztrál kaland. Kis fűszerként még beakadt a hátizsákunk csatja a biztonsági asztal résébe úgy, hogy nem lehetett kiszedni. Csodájára járt minden dolgozó, azt mondták, hogy az utóbbi tíz évben ilyen velük nem történt, végül el kellett vágni a csat szalagját :-)

Utoljára még kimentünk a reptér elé, lőttünk egy szelfit.

Aztán már csak a repülés. Ezen a gépen a 48. sorba kaptunk helyet, de a Peking Frankfurtin a 78. sorban leszünk. És az utolsó helyig minden ülést eladtak... Ennek ellenére viszonylag békés utunk volt, csak nem tudtuk kiszámolni, hogy most kilenc, vagy 11 órát repültünk. Francba az időeltolódással! Pekingből Lufthansával megyünk Frankfurtba, remélem az is jó lesz, és hipphopp már otthon is leszünk.

Szóval szia Ausztrália. Seeya.

Ma korán reggeliztünk, mert kicsit izgatottan vártunk a Great Ocean Road-ot. Már persze mi, mert a Pistiék már látták, bár az Anne így is nagyon lelkes volt. Megerősített bennünket egy tábla, hogy jó irányba megyünk:

Nem tartott sokáig, máris lent voltunk az óceán partján, és ilyen látvány fogadott:

Ezek a képek a Bay of Island-ben születtek. Mégy egy kicsit hűvös volt, de mivel korán volt, ezért nem voltunk sokan, nagyon élveztük.

Zsuzsi teljesen belelkesült, alig lehetett elrángatni onnan, de Anne is azt mondta, hogy ő egész nap el tudná nézegetni a hullámokat...

A Great Ocean Road-ról azt kell tudni, hogy a háborúból hazatért veteránok építették, mert nem tudtak más munkát adni nekik. Illetve, hogy több helyen egymás után az érdekes pontokra kilátókat helyeztek el, és ezekből lehet nézegelődni. Csúcs na. Ki van ugyan írva, hogy ne menj ki a sziklák szélére, de szerintem azt a gyáváknak találták ki :-) Nekünk a következő megálló a Grotto volt, ahol a víz egy alagút szerűséget vágott a sziklába. Előtte meglehetősen haragosan kavargott a víz.

Innen A London Bridge-hez mentünk. A bal oldali rész eredetileg össze volt kötve a szárazfölddel, de 1995-ben leomlott. Pisti mesélte, hogy egy nászutas házaspár éppen kint volt rajta, de nem az omladékon, így megúszták. Csak néhány órát kellett várni a helikopteres mentésre... A Pistiék is voltak kint ott, de akkor szerencsére még nem omlott le :-)

Tettünk egy kitérőt is egy sajtüzembe, mert itt mindenki szereti a sajtot ugyebár. Ettünk egy kóstolót, vettünk az ebédhez is valamennyit, Port Campbellben lementünk a partra, és a füvön ülve jóízűen bekebeleztünk mindent.Itt voltunk:

Innen a fő turista attrakcióhoz, a 12 apostolhoz mentünk. Ezek vízben álló sziklák, amiket az apostolokról neveztek el. De a víz nagyon kemény anyag, több apostol lábazatát alámosta, úgyhogy már csak nyolc áll... Pisti mondta, hogy ő még látta állni mind a tizenkettőt. Bár millióan voltunk, de a látvány mindent megér. Sajnos sem a kép, sem a videó nem adja vissza a hely hangulatát: az óceán moraját, a sós víz szagát, a párás levegőt,  hihetetlen hullámokat, a valószínűtlen kék árnyalatokat. Az érzésre nincsenek szavak...

Ezután már csak egy könnyű három és fél órás autóút következett a Pistiék legfiatalabb gyerekéhez, Tomékhoz, akik tavaly voltak Magyarországon. Nikita akkor volt terhes, most kb 9 hónapos a fiuk Remy - ami ugye a nagyapa Rémus nevének angol változata. Kaptunk finom vacsorát, beszélgettünk egy nagyot, aztán lefeküdnénk aludni. Persze a főnök azt mondta, hogy valamelyikünknek meg kell írnom a blogot, úgyhogy én írok :-)

És akkor egy kis óceánparti vágatlan kapkodós videó, de talán visszaadja a hangulatot, ami ott volt. Jó éjszakát!

Jelentem jó kis fárasztó napon vagyunk túl, 530 km-t jöttünk, végig a Pisti vezetett. Szegény el is fáradt a végére rendesen. Az ausztrál utak félelmetesek, kb ennyi kanyar van benne:

Pisti mondta, hogy most már kötelező úgy építeni, hogy legalább 25 kilométerenként legyen benne egy kanyar. Van kihívás a mérnököknek... :-)

No de a nap még a Tarán indult, ott reggeliztünk, kicsit még körbejártuk a területet, elbúcsúztunk mindentől, még Shirley kutyától is. De pulykáktól is:

A traktortól:

És a virágoktól is (oleander? :-) ) (Zs: és tudja és tudja!!!

Aztán megkezdtük utunkat a végtelen ausztrál aszfalton. Pistiékkel jó utazni, nem rohannak, ha szépet látunk megállunk, semmi stressz. Mostanában ezek a mezőgazdasággal foglalkozó kisvárosok azt találták ki, hogy a régi silókra valamilyen művészeti alkotást festenek, aztán talán többen jönnek a városba, vagy esetleg megállnak enni-inni. Ötletnek jó, műalkotásnak lenyűgöző.

Horsham városában könnyű ebédet ettünk, tipikus kisváros.

Ennek utána ráfordultunk a Kék hegységre, ami távolról így néz ki:

De vannak ilyenek is.

Aztán röpke kilenc órás utazás után megérkeztünk Camperdown-ba (azt hiszem), egy olyan kis hotelbe, ami 1855-ben épült. Antik darab kívül-belül, kis ékszerdoboz, tetszik :-) (Zs: hát még nekem, le vagyok nyűgözve! awesome!)

Sétáltunk egyet a kertjében, még mindig rácsodálkozunk arra, hogy pl a citromfáról lepotyognak az érett citromok. :-)

Aztán még bementünk a városkába vacsorázni. Minden szeglete ódon, 200 éves marhapásztor szellemek járnak az utcán - nagyon bírom. De kimerültek vagyunk, irány az ágy, jó éjszakát!

Ma reggel ugye írtam a blogot, de aztán fel kellett pattanni, mert indulni kellett. Pisti meglepetést készített elő, nem mondta meg, hogy mi lesz, csak azt, hogy tízre oda kell érnünk. Szóval eldobtam kaszát-kapát-laptopot és mentünk. Jött a Laci is a feleségével. A Tarára mentünk ki, a Pisti Kálmán hegyére, ott aztán hamar kiderült, hogy egy hajókirándulás a meglepetés. Én már ennek is örültem, de még nagyobb lett a meglepetés, amikor felmentünk a hajóra. De erről mindjárt, először nézzétek a hajót, ami a Pisti kertjének végében kötött ki.

Ugyanis a hajó nem egy egyszerű sétahajó, hanem egy lapátos gőzhajó!

Daisy a neve, és komoly történelme van. Nagyon régi lehet, de a pontos dátumot nem tudom, de az 1800-as évekből való. Egyszer elsüllyedt, akkor sokáig a vízben feküdt, majd 1991-ben kiemelték, felújították, és most turistákat szállít. Eszméletlen hangulata volt...

Végighajóztunk a Darlingon addig, amíg nem találkozott a Murray folyóval, azon csalinkáztunk egy kicsit, majd visszamentünk a Darlingra, de bekanyarodtunk az egyik mellékágra. Eszetlen jó volt na, beszéljenek róla a fényképek! Itt a feleségek, Anne és Angie.

Itt meg mia terülj-terülj asztalkámmal :-)

Elhajóztunk a dühkitörés menedzsment nevű hajó mellett, egy ilyen néha jól jönne nekem :-) És a környezet csudaszép volt.

Ennek a hajónak lent érdekes története van, ugyanis a Pistié volt, de amikor a Ben pilótaiskolába járt, akkor el kellett adni, hogy tudják azt finanszírozni. Az új tulaj viszont elhanyagolta, most kint áll a a parton. Kérdeztem, hogy nem akarja-e visszavenni, azt mondta, hogy ha el tudják adni az üzleteket, akkor talán igen...

Itt találkozik a két folyó, ide be is sétáltunk már egyszer, ott álltunk a sziget végében.

Fészkén ülő  feketehattyú:

És aztán kora délután a Pistiék mellett kikötöttünk, és elmentünk enni. Hangulatos pub van itt, tele is volt. A hajó teljes legénysége és utasai egy asztalhoz ültek, béke, barátság...

Ebéd után Pisti pusztító üzemmódba kapcsolt. Mi azt hittük, hogy szieszta következik, de ő mondta, hogy dehogy, és kivitt minket a pusztába. Az utak olyanok, amilyennek elképzeljük, nyílegyenesek, és nem történik rajtuk semmi. És néha beton sincs, csak kavics. Azon százzal megy a Pisti :-)

A bozótost elhagyva vizet és kormoránokat találtunk, amik sajnos itt is védettek.

Ahogy talán az otthoni horgászemberek jól tudják, a ponty itt szeméthal. Nem őshonos, kiválóan érzi magát ebben a klímában, és fölzabálja a többi hal ikráját. H fognak egyet, nem dobják vissza a vízbe, otthagyják a parton, ami nem teljesen higiénikus - és szagmentes... A lenti ponty szerintem hat kiló körüli lehetett, Pisti szerint inkább 10, pedig ő nem is horgászik :-)

Aztán felmentünk a gátra, és elakadt a lélegzetünk, hirtelen elénk tárult a Lake Victoria. Évezredek óta lakott, de a fehér ember sajnos erőszakkal foglalta el a bennszülöttektől, nem egy mészárlás helyszíne volt a tó, aminek emléktáblája is van.

Hazafelé láttunk még többször emukat, kengurukat csak a messze távolban.

Az este békés volt, a Tarán vacsoráztunk, és holnap indulunk Melbourne irányába. Útközben megalszunk valahol, majd onnan jelentkezünk. Ja, és a hajózás elejéről egy videó:

Azt hiszem a Pistiék első lakhelyénél hagytam abba, ami sajnos már csak nyomaiban lelhető fel. Az eredeti narancsliget utolsó fáit nemrég vághatták ki, még ott voltak halomba rendezve. Kicsit szomorkásan indultunk vissza, de aztán Zsuzsi behúzta a kéziféket, mert az iskola felé az Oleander utca vezet, Pisti azt mondta, hogy szerinte ezek több, mint 100 évesek. Hát én most már mindent elhiszek neki :-)

Ezután összeszedtük Anne-t, kicsit pihentünk, és mentünk a Laciékhoz. Jó hangulatú este volt, bár azért nem nagyon pörgős. Mindenki kedves volt hozzánk. Pisti készített egy igazi ausztrál barbecue-t, ami alatt viszont azt hiszem, hogy Zsuzsi és egy helyi kis gazfickó között életre szóló szerelem szövődött, íme:

Éjfél előtt ettünk, aztán csillagszóróztunk, és a tévében néztük a melbourne-i tűzijátékot. Azután Pisti felpattant, és az Anne-nel hazavitetett minket, miközben persze édesen aludt, csak arra ébredt fel időnként, hogy megnézze, hogy mennyivel megy az Anne :-) Csak úgy még egyszer hangsúlyoznám: szilveszter éjjelén rövidnadrágban ültünk a Laci házának teraszán, kint sütöttük a barbecue-t és néha melegünk volt. Csak úgy mondom, irigységkeltés céljából :-)

A barbecue meg így nézett ki:

Ha nem lesz további akadály, akkor nekiugrom már a mai napnak is.

(ZS.) 2018.01.01. 1 óra 18 perc

Most értünk haza a szilveszteri partiról, Csabi már nagyon elfáradt (számolatlan sör), nem tud írni. Én most kicsit ápolom, hogy holnap reggel időben fel tudjon kelni, ti akkor még nagyban az Óévet búcsúztatjátok. Holnap valamikor jövünk a mai bloggal, ti szilveszterezzetek jót, mi meg alszunk. Boldog Új Évet mindenkinek!

2018.01.01. 9 óra 5 perc

Az igazság persze odaát van. Nem is ittam sört. Na jó, de nem annyit :-) Igenis tudtam volna blogot írni, ha nyitva tudtam volna tartani a szememet. Na ez most megint félreérthető, nem ittas voltam, csak álmos. Ehh :-)

Szóval vissza tegnaphoz, ami az év utolsó napja volt. Lassan indult be a nap, reggeli után csak ténferegtünk, ami blogírásra pont jó volt. Aztán bementünk Mildura központjába, ami tulképp szép hely, és ott is ebédeltünk.

Van turista fotózási hely is, csak nekem alacsony egy kicsit :-)

A hátunk mögött vannak a piros napernyők, ott ebédeltünk. Egyszerűt, de finomat. Ebéd után ketté váltunk, Anne maradt a barátnőjével, mi pedig elmentünk megnézni a házat, ahol a Pistiék laktak. Zsuzsinak talán, már unalmas, de én egyszerűen nem tudok betelni vele. Nekem az a hely életem álomotthona lenne! A Murray folyó partján van, és ha lenézel ezt látod:

Mindenki azt mondja, hogy az egyik legszebb kilátás a környéken. Körbejártuk a helyet, Pisti nosztalgiázott egy kicsit. Azt mondta, hogy általában hazajöttek, ledobták a cuccot, nekifutottak a lejtőnek, és lendületből ugrottak a folyóba. Hát ez egy életstílus, kérem! :-) És innen ugrottak:

A ház ma így néz ki lentről a folyópartról:

Ezek a fák anno a szomszéd Márton bácsi területén voltak, aki a Pisti nagybátyja volt.

Pózoltunk még egyet a Pistivel:

A családtagok talán emlékeznek erre a fotóra, ahol ugyanezen a gyepen ült a nagymamám, és a testvére, a Pisti anyukája.

Hát mi is fényképezkedtünk:

Innen, a Pisti testvére, a Laci irányába indultunk, aki útközben pont rácsörgött a Pistire, ő meg nekem adta a telefont, hogy beszéljek vele. Beszélgetés közben oda is értünk hozzájuk :-) A Laciról mindenki azt mondta, hogy egy kicsit távolságtartóbb, csendesebb. Hát ennek most nyoma sem volt, nagyon közvetlen, nyitott és barátságos volt a feleségével együtt. Kiderült, hogy náluk is szilveszterezünk - ezt megérkezésünkkor még ő sem tudta, a Pisti mondta meg neki :-) -, de ez nem okozott gondot. Ittunk egy sört (hoppá!), és jót beszélgettünk (Vessetek egy pillantást a terítőre...).

Ja, és diós beiglit ettünk :-) Innen elmentünk megnézni azt a házat, illetve jobbára csak a helyét, ahova 1957 szeptemberében megérkeztek, nem tudom hányadikán hajnali három órakor. Másnap megebédeltek Márton bácsinál, harmadnap megcsinálták az első saját ebédjüket, a következő napon a férfiak nekiálltak dolgozni, a gyerekek mentek iskolába. A Pistiék ebbe az épületbe jártak:

Ez volt a házuk, de már nem az eredeti formában. Balra hátul halványan lehet látni a Márton bácsi házát, ami akkor egy narancsliget közepén volt.

Folytatás kicsit később, most mennem kell, mert valami meglepetés van készülőben, nem mondanak róla semmit :-)

Ma egy kellemes nap volt megint, de már elmúlt hajnali egy óra itt, és nagyon fáradtak vagyunk, úgyhogy beszámoló holnap, bocsi

Nos, nem könnyen, de felébredtünk. :-) Mondjuk a Geri fiam segített egy kicsit itteni idő szerint reggel hatkor, amikor felhívott, ezúton is köszönöm neki, majd visszakapja :-) Szóval tegnap:

Ébredés után kaptunk egy bőséges reggelit a Pistitől és az Anne-től, előtte még lesétáltunk a Darling folyó partjára, mert kb 50 méterre van. Aztán Pisti kivitt bennünket a Tarára, ami neki, ahogy mondja az ő saját "Kálmán hegye". Azoknak, akik nem tótszentmártoniak mondanám, hogy a Kálmán hegy - ami inkább domb - Szentmárton határában egy szőlőhegy, ahol a legtöbb helybelinek saját szőlője van, mindenki bort készít, és ha arra jársz innod kell. Mert az enyém jobb, mint a szomszédé. És különben is, apád jó barátom volt. Vezetsz? Akkor igyál pálinkát! :-) Szóval Kálmán hegyen erős társadalmi élet van, még nem találkoztam olyannal, akinek ez nem tetszett volna. Mármint aznap, mert a másnapokon egészen mást szoktunk mondani :-) Kimentünk tehát a területre, ami egyrészről óriási, másrészről tényleg Kálmán hegyet idézi. Pisti és Anne művész emberek, bennük van a gyűjtőszenvedély, és amiből tudnak műalkotást csinálnak. A sok gyűjteménytől úgy tűnik, mintha rendezetlen lenne a terület, de nekem úgy tetszett, ahogy volt. Beleértve a pajtában levő, út széléről begyűjtött pelikántis - amitől Zsuzsi egy kicsit sokkot kapott. :-) Pisti azt mondja, hogy a festményekhez használja mintának. Néhány kép onnan:

Pisti a Shirley nevű kutyájával, aki egész nap nyulakra vadászik, de állítólag nem tudja elkapni őket :-)

Ahogy említettem van elütött pelikán egészben a pajtájában, elütött kenguru bőre, illetve egy barátjuknál öregségben elhunyt puma(!) bőre.

Itt termesztik az olívabogyót, amiből olajat készítenek, azt használják az éttermükben, van a kertben mazsolának való szőlő, és narancs fa, amiről szedtünk narancsot, és helyszínen megettük. Mint otthon az almafáról, tudjátok :-)

Olíva:

Szőlő:

Narancs (persze reggelire is ezt ittuk):

Van egy kis nyitott pajtájuk, amiben tanítanak szobrászatot. Pisti meghirdeti, hogy most session lesz, és jönnek. Az első, amit meg kell tanulni, az a tojás készítés mészkőből (asszem). Erről nyomok majd egy videót is! Számomra lenyűgöző látni, hogy a Pisti kezében pillanatok alatt egy téglatestből kialakul a tojás formája. Azt mondja, hogy ő 20 perc alatt elkészít egyet. Nem nehéz, csak kézbe veszed, és látni kell, hogy hol van benne a tojás. Ha ő mondaj én elhiszem! :-)

Engem az egész hely lenyűgözött, a fele eladó, mondtam a Zsuzsinak, de azt hiszem még győzködni kell. Pedig jó szomszédunk lenne, de arra a Pisti azt mondta, hogy az ötezer dollár felár :-)

Rövid pihenő után kimentünk a Junctio Islandre, ami szintén pár percre van csak innen, és hívják Kígyó szigetnek is, amit Zsuzsi nem feltétlenül akart hallani. Itt folyik össze a Murray és a Darling folyó. Gyorsan pár fénykép, mert megyünk Mildurába. Ezt Junction fának hívják, mert különböző színű és a két folyót jelképezi.

Egy kb 600 éves fa mellett nő a testvére, már csak pár száz év, és jól látható lesz :-)

És itt folyik össze a két folyó.

Nem tudom hogy hívják, de vannak elrejtett palackok, amiből ki lehet venni, és be lehet tenni, hogy mások is megtalálják. Funny :-)

És van szív alakú fa:

Ennek a fának a kérgéből készülnek a bennszülött kenuk:

És most már tényleg mennünk kell, úgyhogy jöjjön a tojáskészítő videó: