Szóval az úgy van, hogy nem panaszkodhatok, életem során rengeteget utaztam, sok helyre jutottam el. Úgy gondoltam, hogy kiírom magamból az eddigi utazásokat, amikből sajnos kevés az igazán érdekes magánút, viszont eljutottam néhány érdekes helyre munkaügyben.
Most viszont végre egy hosszabb kirándulásra készülök a párommal, végre komoly kötöttségek nélkül, saját szervezésben. A célom (célunk) az, hogy arról majd élőben számoljunk be, de mivel kicsit már türelmetlen vagyok, ezért átgondolom, hogy merre jártam eddig, és kiírom magamból. Ha más nem, remélem a gyerekeim elolvassák...
Egyik első munkahelyemen még engem irigyeltek szemtelen fiatalságomért, amire az egyik kolléganő csak annyit mondott, hogy a kor nem érdem, hanem állapot (hogy ezt csak merő sztoicizmusból, vagy inkább nosztalgiából mondta azt nem tudom...). Most már én irigyelhetném a 19 éveseket, mert ma valószínűleg idősebb vagyok, mint az a kolléganő, aki anno ezt a megjegyzést tette, de nem irigylem őket. Elvégre ez csak egy állapot, ugye?
De a korral együtt járnak előnyök is. Például az, hogy az ember utazhat, ha akar, ha szeret - és persze ha van rá pénze. Én akartam, akarok, szerettem, szeretek - pénzem nem mindig volt (van) rá, de emiatt nem panaszkodom, megoldottam eddig is, remélem ezután is meg tudom.
Gyerekkoromban dühöngött a gulyás szocializmus, aminek a külföldi utazás azért a keményebb része volt. Én a horvát határ mellett születtem, kis falum Tótszentmárton táblájánál rendszeresen álltak határőrök, akik ellenőrizték a népet, mert oda már akárki nem léphetett be. A határ nagyon közel van oda, bár a falu még nem tartozott a legszigorúbb határsávba - oda már csak engedéllyel lehetett belépni -, de az ellenőrzést már ide is kiterjesztették. Nem ide tartozik szorosan, de amikor a nagybátyám elvitt a Hosszúvízre horgászni, ami a Mura egyik holtága, akkor be kellett jelentkeznünk a határőröknél, hogy bemegyünk, és amikor végeztünk, akkor be kellett szólni, hogy kiléptünk a határsávból. Megint nem ide tartozik, de a nagybátyám mindörökre megfertőzött a horgászat szeretetével, azzal a kis ponttyal, meg egy kicsit nagyobb csukával, amiket az első alkalommal fogtunk.
Szóval az akkori Jugoszlávia pár kilométerre volt tőlünk, de mintha egy másik világ lett volna. Kisgyerekként még az akkori viszonyok közepette általános kishatárátlépő útlevelet sem kaphattam meg, úgyhogy csak vágyakozva hallgattam a nagyobbakat, akik a Jugóban tett utazásokról meséltek. Olyan volt, mint egy mesevilág, úgy képzeltem, hogy ott minden szebb, jobb mint itthon és nagyon vágytam oda. Aztán kb úgy nyolc éves koromra eljött a pillanat, amikor én is megkaphattam a kishatárátlépő útlevelet, és mentünk. Az útlevél arra jogosított fel, hogy a határ közelében maradjunk - talán húsz km volt a maximum? - és nem időre szólt, hanem mennyiségre, ha jól emlékszem 16 alkalom volt, utána újat kellett kérni. Nemrég megtaláltam édesanyám régi útlevelét, ha eszembe jut majd beszkennelem, az enyémek sajnos az idők során elvesztek. A határmenti utazások nem turisztikai jellegűek voltak elsősorban, hanem üzleti célúak. A határ mindkét oldalán jövedelemkiegészítő tevékenységnek számított a csempészett holmikkal üzletelni. Emlékeim szerint mi főleg sajtot, diót és kávét vittünk ki, visszafelé konyakot, vinjakot, ruhát, cipőt hoztunk. És persze oda-vissza mindent el kellett rejteni, ami izgalmas határátlépésnek számított, mert persze a határőrök pontosan tudták, hogy mi történik, aztán ha néha olyan kedvük volt, akkor elvették a konyakot visszafelé...
Csáktornya és Varasd volt az úticél, és igazság szerint ezekre a városokra nem is igazán emlékszem abból az időből - persze mostanság is vagyok néha ott. Az odavezető út viszont kanyargós volt, a helyiek kisgazdálkodók voltak, kistraktorokkal. Na azokat megelőzni a Trabantokkal, Ladákkal, nem volt egyszerű. Aztán kis csalódottság volt, mert a kukorica föld ott is ugyanolyan volt mint nálunk, az épületek nem sokban különböztek, csak a nyelv volt más. De az sem volt igazán furcsa, hiszen abban az időben Szentmártonban sem lehetett más szót hallani a kocsmában, csak horvátot. De aztán voltunk egy Adidas boltban Csáktornyán és hűűűűű! Ilyet itthon nem lehetett látni, igaz megfizetni sem tudtuk... Később, már gimnazista koromban kaptam egy All Star kosárlabda cipőt, na annak nagyon örültem, legalább két szezont kibírt. Ez nagy szó volt, mert a kínai gumitalpú dorkóból, amit az egyetlen kanizsai Sportboltban (A Sportboltban!) kapni lehetett elhasználtam vagy két-három párat egy szezonban.
Lassan aztán hozzászoktam Jugóhoz, már nem volt nagy szám, az egyetlen izgalmas dolog a határátlépés maradt. Vonzott volna még az Adria, de arra a szüleimnek nem volt pénze, nekem meg nem volt megfelelő útlevelem hozzá, úgyhogy oda akkoriban még nem jutottam el. Utazás nélkül végeztem el a gimnáziumot, majd érettségi után jött a nagy út: mehettem az NDK-ba! Jóapám éppen ott dolgozott, tekepályákat építettek a Vilatival Berlinben, a szállás tehát megvolt. Az engedély is megérkezett Jóanyámtól, ami nem volt egyértelmű, mert előtte volt engedély megvonás is. Talán megér egy kis kitérőt: apám akkor éppen Algériában dolgozott, kenyérgyárat építettek a testvéri szocializmus jegyében - ne kérdezzétek, hogy ez hogy lehetett. Tervbe volt véve, hogy mindannyian meglátogatjuk, amihez meg kellett kérni a világútlevelet algériai vízummal. Azt hiszem 16 éves lehettem, amikor már nyáron Alsóbélatelepen felszolgálóként dolgoztam, és anyám meglátta, hogy megiszom egy üveg sört (többet is ittam, de csak egyet látott meg...). Ennek kapcsán letiltotta az én algériai utazásomat, ami sok konfliktushoz vezetett közöttünk, mert én úgy éreztem, hogy csak ürügyet keresett, és spórolni akart az én költségemen. Mert persze ő kiment. Utólag aztán kiderült, hogy a vitánk teljesen felesleges volt, mert a világútlevelem nem készült el időre, pedig vagy fél évvel előtte beadtuk a kérelmet. Más idők voltak, az akkori szomszéd előre mondta, hogy szerinte fél év kevés lesz...
Szóval apámék Berlinben építettek tekepályákat, volt szállás, volt társaság. És az első nagy kaland: egyedül vonattal Pestre, majd vonattal Berlinbe. Július volt, meleg, de kiderült, hogy a vonaton utazók kis közösséget alkotnak. Hamarosan bevettek engem is a társalgásba, kaptam egy pohár házi bort, beszélhettem németül is egy kicsit. Így aztán az út még akkor is gyorsan telt, ha egyébként majd 24 órába telt odaérni. Berlinben aztán Jóapám szárnyai alá vett. Botcsinálta idegenvezetőként megmutatta a városközpontot, aztán mentünk a szállásra. Ha most visszagondolok, akkor beleborzongok, mert egy farostlemezekből összetákolt munkásszálló volt négyágyas szobákkal, de akkoriban én nagyon élveztem. Érdekes kulcsok nyitották az ajtókat, a kulcs "rúdján" nem volt toll, hanem csak a vége volt recézve, azzal kellett ügyesen beletalálni a zárba. Ez nappal nem is volt gond, inkább éjszaka. A hosszú külföldi kiküldetések során ugyanis apám egy-két kollégája a kelleténél közelebbi kapcsolatba került az alkohollal, és az alkohol és az ilyen típusú kulcs találkozása nem szerencsés. Az egyik kolléga minden este berúgott, és mindenki pechjére nagy kulcscsomója volt. Éjjel amikor hazaérkezett, akkor a homlokához téve a bal kezét nekitámaszkodott a falnak, a jobb kezével, pedig bökött egyet annak reményében, hogy beletalál a lyukba. Azt, hogy sikerült-e, úgy tudta ellenőrizni, hogy elengedte a kulcscsomót. Ha sikerült nem esett le, de ez a legritkább esetben fordult elő. A sikert általában valamelyik olyan kolléga jelentette, aki nem tudott aludni az ismétlődően nagy zörgéssel leeső kulcscsomótól, kiment, és kinyitotta neki az ajtót.
Az akkori Berlinből nem sok maradt meg nekem - azóta már többször voltam -, de az élmény pozitív volt. Nyüzsgött az Alxander Platz, kaptam kolbászt, és életemben először a saját apám hívott meg sörözni. Guríthattam a tekepályán, amit ők építettek, és egyszer befordultam egy sarkon, ahol szembe jött velem az egyik volt osztálytársam, akivel alig egy hónapja érettségiztünk le (Ugye Márti? :-) ) Kicsi a világ, azóta már természetesen tudom. Az önállóságot próbáltam kihasználni, vettem vonatjegyet Drezdába és Lipcsébe, és elmentem oda is. Volt térképem, és azon néztem ki kempingeket, azokban aludtam. Ma már csak arra emlékszem, hogy száz éven keresztül villamosoztam ki odáig... De a kempingnek volt medencéje, meg ugrótornya, a három méteresről még le is ugrottam, de a 10 méteresre fel sem mentem. Étterem is volt, beültem enni a kolbászt, hát azonnal mellém ült egy háborús veterán valami hosszú történettel egy helyi dialektussal és némi beszédhibával. Az érettségiig megszerzett német nyelvtudás ehhez persze kevés volt, nem értettem belőle egy szót sem, de két sör erejéig nagy barátok lettünk. Drezda és Lipcse belvárosa tök unalmas volt, igazi szocialista betonrengeteg, mert ugye tudjuk, hogy a második világháborúban borzasztó károkat szenvedtek, aztán a szocializmus építette újjá ezeket a városokat. A visszaút unalmas volt, hosszú, de azért nem bántam meg az egész utat. Annyira nem, hogy aztán még egyszer visszamentem a főiskola előtt Lipcsébe nyelvet tanulni, de az már csak egy ifjúsági szállóról és tényleg nyelvtanulásról szólt.
Aztán bekerültem Kaposvárra a Tanítóképző Főiskolára, és még kevesebb pénzem lett. Magánutazást nem is tervezhettem, de a főiskolán voltak lehetőségek.
Először is elvittek bennünket síelni Szlovákiába. Havas utak, állandó kőszénszag, ellenséges szlovák liftkezelők és olcsó sör - ezzel tudnám jellemezni leginkább. Nomeg sorban állás a lifteknél. Öt perc csúszás, fél óra sorban állás, tolakodással, veszekedéssel tarkítva. Mert persze mi is tolakodtunk, mert senkinek nem volt kedve hosszú ideig ácsorogni, de azért felháborodtunk, ha elénk ugyanígy beálltak a szlovákok. Azért egy teljes busznyi főiskolás nem tudja rosszul érezni magát egy ilyen helyen, szerintem azóta is mindannyian erős nosztalgiával emlékszünk ezekre a sítáborokra.
Már nem emlékszem milyen motivációval - nem lehetetlen, hogy lány volt a dologban - jelentkeztem a Cantus Pannonicus énekkarba, ahol a basszus kiváló(?) tagja lettem. Másodévre kiderült, hogy az énekkar elmegy az NSZK-ba. Hűűű, NSZK! Az nyugat ám! Ott aztán tényleg minden jobb, a szentmártoni nagynéném mesélte, hogy a vécé is zenél! Ezt nem nagyon tudtam elképzelni. Hogy tud egy vécé zenélni?! (Később rájöttem, hogy egyszerűen csak szólt a hangszórókból a zene.) Szóval a nyugatról annyit tudtunk, hogy ott minden nagyon drága, de egyben sokkal jobb is. Na lássuk. Azt mondták, hogy családoknál fogunk lakni, de ez minket egyáltalán nem zavart, sőt. Eljött a nagy nap, nekiindultunk. Ha eddig azt gondoltuk, hogy a magyar-horvát, vagy a magyar-szlovák határon szigorúak a határőrök, akkor ezt újra kellett értékelnünk. A kor egyik legnagyobb bűne volt a disszidálás, ami különösen érzékeny volt a két Németország között. Nem véletlenül épült olyan kerítés, ami mentén éles tűzparancs volt érvényben...
Szóval megérkeztünk a kelet-német határra, és a busznak egy labirintuson kellett átmenni egészen addig, amíg egy tökéletes csapdába nem kerültünk. Oldalt négyméteres drótkerítés szögesdróttal a tetején, hátul sorompó, elöl éles kanyar után több sorompó. Elvették az útlevelünket, mindenkinek ki kellett szállni, majd kipakolták a csomagteret. A velünk utazó Régizene zenekarnak még a nagybőgőjébe is belenéztek, hátha ott bújt el valaki. Kutyákkal, tükrökkel az egész buszt átnézték kívül-belül, alul-fölül. Mindeközben géppisztolyos határőrök álltak mellettünk, és egy kb 30 méterre levő őrtoronyban ennél komolyabb fegyverek voltak elhelyezve. Fenyegetve ugyan nem voltunk, de megfélemlítő volt a "törődés".
Nyugat-Németország viszont azt adta, amire számítottunk. A határátlépéssel egyidejűleg megváltozott a környezet, rendezettebb lett minden. Ma már tudom, hogy azok a házak, amiket láttunk átlagos anyagi körülmények között élő németek házai voltak, de nekünk mégis luxus épületeknek tűntek, arról nem is beszélve, hogy minden ház előtt ott állt egy VW, Audi, BMW, vagy Mercedes. Nálunk akkoriban a tehetősebbek Ladával jártak, apámnak talán már megvolt az első saját tulajdonú Trabantja.
A célpontunk Hamburg volt, és mint kiderült velünk kb egykorú fiatalokhoz voltunk elszállásolva. Főiskolások-egyetemisták, akik albérletben laktak, és oda befogadtak bennünket. Azért a mindennapi NSZK-s élet már nem volt olyan szép, mint amit elképzeltünk, de jelentősen fölötte volt a mi életszínvonalunknak. Mi egy Stefan nevű fiúhoz voltunk elszállásolva, aki a helyi zenekar Mick Jaggere volt, elég bohém élettel. Le is passzolt bennünket állandóan a Germar nevű sráchoz, aki ezen azért morgott egy kicsit, mert így kettővel több emberrel kellett foglalkoznia, viszont mint kiderült egy életre szóló barátságot kötöttünk vele, a mai napig tartjuk a kapcsolatot egymással. A házigazdák elképesztően rendesek voltak hozzánk, megmutatták az egész várost, elvittek bennünket hajókirándulásra is. Ott ittam először grogot, és amikor megálltunk egy dokknál, amiről elmondták, hogy az már Dániához tartozik, akkor én gyorsan átugrottam a hajókorlátot, és egy pillanatra kiléptem a partra. Senki nem lőtt le, csak megmosolyogtak, de legalább elmondhatom, hogy voltam Dániában is. Oda egyébként azóta sem jutottam el, de ezt a tarthatatlan helyzetet nem szeretném sokáig húzni...
Ősszel voltunk, hideg volt, sokszor esett az eső, de mi élveztük minden pillanatát. Sétáltunk az Alster partján, ott hallottam először, hogy a helyiek "Alsterwasssert" isznak, ami persze nem az Alster vize, hanem sör citromlével. Én megkóstoltam, ízlett is, de a többiek elborzadtak, hogy azt a nemes italt, hogy lehet így elrontani. Mindenkinek a képzeletére bízom, hogy a két összetevőből a barátaim melyik italt tartották nemesnek :-). Persze a sok érdekesség mellett nem hagyhattuk ki a Reeperbahnt, a város vöröslámpás negyedét. Addig mi csak hallottunk arról, hogy ilyen lehetséges, szexújságot ritkán láttunk, legálisan a szocializmusban nem lehetett hozzájutni. A kirakatban álldogáló aligruhás lányok, a bárok, a peep show-k persze, hogy izgatták a képzeletünket. Persze sem bemenni, sem bármilyen szolgáltatást igénybe venni nem tudtunk, miután szánalmasan pénztelenek voltunk. Máig csodálkozom, hogy a bankban szeme sem rebbent annak az alkalmazottnak, akinél beváltottunk néhány száz forintot, és kaptunk érte kicsit kevesebb, mint három márkát...
Viszont a kikötőben a Fischmarkt élményszámba ment, az egyetlen kellemetlenség az volt, hogy hajnali ötkor kellett hozzá kelni, mert reggel hat körül volt a piac a csúcspontján. Mint kiderült a piac nem csak halat árult, bár mindenféle a környéken előforduló tengeri csoda is volt, viszont mandarin, banán, holland virág, bolhapiac - és amit még el lehet képzelni minden volt. A banánt és a virágot teherautóról árulták, a banános eladó egy szál pólóban volt, amikor a hőmérséklet olyan hat-hét fok körül lehetett. A fickó néha behajított egy- egy banánt a tömegbe, így olyanok is ott álltak, akik nem akartak vásárolni, csak nézegelődtek. Egyszer meglódított egy egész fürt banánt, aminek a várható helyére vagy húszan ugrottak, de aztán persze utolsó pillanatban visszafogta, és vigyorogva mutogatta a fejét, hogy nem vagyok én olyan hülye, hogy ennyit kidobjak nektek. Mi jót mosolyogtunk rajta.
A másik színpad a holland virágosoké volt, akik úgy által be egymás mellé, hogy jól lássák a másikat, és ha eladtak egy nagyobb virágot, akkor mind verbálisan, mind mutogatással "üzentek" a szomszédnak. Amikor egy kétméteres yuccát adtak el - amit akkor én még nem is ismertem -, akkor pedig az egész csapat kivonult a plató végére és hangos üvöltéssel és ugrálással "cikizték" a szomszédokat.
Hamburg és az NSZK nagy élmény volt, felkeltette a kíváncsiságomat a nyugati világ iránt, de még sokáig kellett várni, hogy rendszeresen járhassak oda. Mindenesetre Germar barátommal azóta is tartom a kapcsolatot, többször voltam nála később Hamburgban, majd Münchenben, miután oda költözött. Ami megér egy kis kitérőt... Germartól tudom, hogy az észak-németek (poroszok), és a dél-németek (bajorok) között igen éles történelmi ellentét van, például a mai napig mesélnek egymásról vicceket, ami úgy kezdődik pl, hogy egy "porosz utazik a vonaton...". Neki ezért éles kulturális váltás volt, amikor Hamburgból Münchenbe költözött. Mesélte, hogy nyáron érkezett meg Münchenbe, meleg volt, ő meg elindult megismerni a várost. Hosszú séta után megszomjazott, bement egy igazi bajor kocsmába, amiben egy igazi tömör bajor asszonyság szolgálta ki a vendégeket. A kocsma azok közé tartozott, ahol a sört literes korsóban szolgálták fel, Germar pedig azért nem érezte úgy, hogy annyit meg tud inni. Mondta is az asszonyságnak, hogy kér egy sört, de nem a nagy korsóban, hanem egy kisebben. Mire az asszony: Akkor vársz barátom, amíg igazán szomjas nem leszel... (Persze az eredeti bajor tájszólásban jobban hangzik a történet: Dann wartst du mein Freund bis rischtiges durst hast!)
A főiskolás korral lezárult egy időszak, nem sokkal ezután már munkaügyben kezdtem el utazni, az pedig egy következő történet lesz...
