Szóval megérkeztünk Hanoiba, ahogy azt már említettem. Nem volt rossz út, bár a mögöttünk levők zavaróan hangosan beszélgettek, de szerencsére egy idő után elaludtak ők is. Az hogy nem volt rossz, az persze viszonylagos, mivel az út nyolc és fél óra volt, egy zsúfolásig megtelt repülőgépen, ahol én ültem középen. Az még jól is esett, hogy Zsuzsika néha nekem dőlt, amikor elaludt, de ugyanezt a mellettem ülő japán fiútól nem fogadtam ugyanilyen szívesen. Szóval vigyázz ülésben ültem majd kilenc órát, aludtam, amennyit tudtam a gép így nézett ki:

Mi meg így, amikor kb 14 óra után, kilenc órás egyhelyben üléssel súlyosbítva, végre levegőre jutottunk:

De itt már egyébként a sofőrünket vártuk, a szálloda biztosított transzfert.Ami meglepően sima volt. Kicsit ugyan kellett keresgélni a sofőrt, mert a tábla a nevemmel a kezében volt ugyan, de jó ázsiai szokás szerint mellette folyamatosan a telefonját nyomkodta. De végül happyend, simán eljutottunk a szállodába. Eleinte még fel voltunk dobva, új ingerek, erős kontraszttal: az út gyönyörű soksávos út volt, mellette meg lepusztul kalyibák álltak. Azokat elhagyva viszont egészen kulturált környezetbe jutottunk, meg is lepődtem, rosszabbra számítottam.Zsuzsit az út végére elnyomta a fáradtság, szegény még magához sem tért, máris egy udvarias, de vietnámi angolt beszélő hölggyel találta szembe magát. Ha nem tudjuk, hogy kb miről fog beszélni, akkor egy szavát nem értettük volna. Elsőre úgy tűnt, hogy a szoba megfelelő, nem is lenne vele semmi baj, de a városközpontban vagyunk, és itt mindenki dudál. Ha kell, ha nem, mi pedig ezt jó halljuk. Most még nem zavart bennünket, mert ahogy Zsuzsi mondta zuhanyzás után, hogy egyenlőre azt élvezzük, hogy a lábunk egy magasságban van a fejünkkel, gond nélkül aludtunk is kb két órát.

Aztán elindultunk felfedezni a környéket. Ahogy kiléptünk az utcára, egy ebédelő családdal találkoztunk, de lehet, hogy óvoda volt, mert sok gyerek volt :-)

Az egyébként teljesen általános volt, hogy a családok az utcán főztek maguknak, ezeken jókat derültünk. Mi azonban elmentünk a Hoan-Kiem tóhoz, ami pár perces séta tőlünk, íme a bejárata:

Jut eszembe menet közben láttunk egy srácot valami limonádé féleséget gyártani, hát fene a gusztusát annak aki megissza:

Szóval visszatérve a tóhoz, van annak egy legendája, miszerint egy abban lakó teknős hozta vissza valamely király kardját, aki ezen felbuzdulva visszaszerezte hatalmát. A tóban van egy sziget, ami szent hely, gondolom félhivatalosan, mert a szocializmusban a vallás azért másodlagos.

De azért a teknősök továbbra is szentek, egy óriási példányt ki is állítottak a látogatóknak, állítólag 1966-ban pusztult el, és több, mint két méter volt. Az is legenda, hogy ma is élnek még ekkora állatok ebben a tóban.

Érdekes volt! Utána leültünk, ittunk helyi sört, és először mióta itt vagyunk élveztünk egy kis napsütést is:

Mivel tényleg közel vagyunk, hazamentünk kicsit a szállodába, és egy asztalos műhelyben két cuki kutyát láttunk,

Na milyenek, Hanna? :-) Aztán visszamentünk vacsizni, megállapítottuk, hogy a vietnami konyha méltán híres. Ma este egy kicsit amatőrnek tűnő divatbemutató volt a tó melletti utcában, megnéztük a kivilágított tavat, de már újra a szállodában vagyunk, alvásra készen. Viszlát holnap! Búcsúzóul még két kép, egyik a tóról, a másik egy utcai étterem kínálatáról.Ha lesz erőm, akkor holnap lesz videó is...