A mai nap tulajdonképpen csendesebb volt, mint az eddigiek. Ahogy említettük, egy szigeten voltunk a Halong öbölben, ahonnan a hajók indulnak, de ott nem nagy élet van, mivel most nincs szezon. Nyáron az más, de erről majd később. Szóval reggel felkeltünk, Zsuzsi "etette kicsit a szemét" a látvánnyal, ami a szobánkból elénk tárult, aztán elindultunk delfin show-t nézni. (Megjegyzem Zsuzsi szeme olyan ezen az úton, mint a kamaszok gyomra: sohasem akar megtelni...) Útközben aztán láttunk egy pálmafa szerűségen némi gyümölcsöt. Aki tudja mi az, írja meg, mert mi nem tudjuk :-)

Azért ide teszem a szállodát is, a tetején a kör alakú rész az étterem, a jobb szélén a legfelső emeleten volt a szobánk.

A delfin show-ról sajnos kiderült, hogy most éppen szünetel, mert átépítik a területet - mondom nincs szezon :-( Sétáltunk hát tovább. Kiderült, hogy itt is van Water Puppet show, eredetileg a delfin show területén, de mint tudjuk azt átépítik, ezért kiköltöztek a kikötőbe.

A zenekar a mólóra települt, így megcsodálhattuk azt a zeneszerszámot, amin virtuózan játszott a minap egy hölgy. Egy húrja van, meg egy kar, amit meghúzogatva változik a hangmagasság és a zengés. A nevét nem tudom...

Aztán a kikötő mellett lesétáltunk a tengerpartra, azaz a plázsra. Mondták, hogy akár fürödhetünk is, de hiába volt a levegő 20 fokos, nem nagyon volt kedvünk hozzá. Pedig nyáron szép lehet!

Zsuzsinak is tetszett! :-)

A strand túloldaláról jól látszottak a sziklák - bár tulképp mindenhonnan, csak ott közelebb voltunk hozzájuk -,és a reggeli túráról már visszafelé sorakozó hajók.

Én kimentem egészen a móló végére, de Zsuzsinak nem volt kedve több homokot tölteni a cipőjébe, úgyhogy ő maradt a pálmafa tövében napozni :-)

A pálmafák egyébként is jól néztek ki, remélem szezonra eltakarítják a sok szemetet ami most ott van...

Visszamentünk a szállodába, megebédeltünk, megvártuk a buszunkat, és röpke négy órán keresztül zötykölődtünk Hanoi felé. Egy olyan buszban, amit bevallottan ázsiai emberekre méreteztek - bár egyébként kulturált és légkondícionált volt -, el lehet képzelni, hogy én hogy fértem el az ülésben. különösen úgy, hogy az út olyan minőségű volt, hogy a Zsuzsi órája ülő helyünkben 17 ezer lépést számolt, mert a rázkódás olyan volt, mintha sétálnánk...

Este aztán még egyszer utoljára elmentünk kedvenc grill éttermünkbe, rendeltünk ételt, no meg koktélt, fényképeztünk, videóztunk. Ja, mert most az üvegfalú teraszon kaptunk helyet:

Egyszer csak Zsuzsi kinézett az utcára, és elkezdett irgalmatlanul nevetni. Mert hol is lenne itt a buszmegálló, ha nem az utca közepén?! :-)

Végezetül jöjjön egy kis bemutató arról, hogy hogyan készült a vacsoránk. (Holnap elindulunk Kuala Lumpuron keresztül Sydneybe, szerintem nem tudunk jelentkezni. És újabb négy óra időeltolódásba futunk bele, pedig éppen csak kezdünk magunkhoz térni...)

Ott hagytam abba, hogy lefekszünk aludni. De ezt könnyebb mondani, mint végrehajtani. Azt gondoltuk, hogy nagyjából átálltunk, de úgy látszik tényleg csak nagyjából, mert éjfélkor még egyáltalán nem voltunk álmosak. Persze, otthon még csak este hat óra van ilyenkor. Én becsuktam a szemem, próbálkoztam, de Zsuzsi meg sem próbálta, inkább olvasgatott. Aztán persze elaludtunk mind a ketten, de az volt az érzésem, hogy mélyalvásban nem voltam egyszer sem. De azért viszonylag könnyen felkeltem, összepakoltunk, és mentünk volna reggelizni. Azt mondták, hogy fél kilenckor szednek össze bennünket a Halong Bay-i kiránduláshoz. Nyolc körül éppen készültünk reggelizni, amikor csörgött a telefon, hogy itt vannak értünk. Gyorsan lementünk, de meg tudtunk egyezni az idegenvezetővel, hogy mi még megreggelizünk, és egy másik busszal jön értünk. Így is lett, szóval végül is rugalmasak voltak. Az idegenvezető csajról végül kiderült, hogy kissé szószátyár, ami nem lett volna baj, de hosszasan mutatta be magát, elmondta a vietnami nevét, angol nevét, de aztán azt mondta, hogy hívjuk csak „Beautiful”-nak, mert ő szép. És ezt még többször elmondta később. Hát, nem lettünk nagy barátok…

Mindenesetre elmondta, hogy Hanoiban hétmillióan laknak, és 5,5 millió robogó van. Ezt azért egy kis fenntartással fogadtam. Mindenkit kikérdezett, hogy honnan jött, Magyarországról valamiért a rózsák jutottak eszébe. A kis csoportunkban természetesen változatos népek voltak, képviseltette magát több fővel Wales, egy család az USA-ból, japánok voltak, egy maláj csaj egy horvát fiúval, aki varazsdi származású, de most mindketten Stuttgartban élnek. Az út hosszú volt, végre láttunk rizsföldeket, és meghallgathattuk több szempontból, hogy milyen ügyesen legyőzték az amcsikat, de nincs béke, mert jönnek a kínaiak, de azért Vietnam szuper…

Közben egyszer megálltunk, ami az amerikai anyukának jólesett, kólával a kezében szállt be a buszba, megitta, és megkérdezte, hogy mikor lehet pisilni. Aztán persze volt rohanás amikor megérkeztünk a pihenőhelyre.

Onnan már hamar a Halong öbölben voltunk, ahol az előrejelzéseknek megfelelően rengeteg hajó,és millió turista volt. (Zs: szerintem egyáltalán nem volt több ember, mint bármely látványosságnál.) . Viszonylag gyorsan feljutottunk a hajóra, aminek White Tiger volt a neve. Ezt milliószor elmondták, nehogy véletlenül másikra szálljunk fel egy-egy megállónál. Hosszasan memorizáltuk, és így nem felejtettük el. A hajón kaptunk ebédet, de az a felejthető kategóriába tartozott, aztán mentünk is fel a fedélzetre, mert lélegzetelállító volt tényleg a látvány.

Láttuk a Bond sziklát, amin az egyik 007-es film készült, valamint azt a sziklát is, ahol a King Kong egyik jelenetét forgatták. A másik helyi nevezetesség a Harcoló Kakasok sziklája, amit én egy kicsit félreértettem, mert a nekünk küldött leírásban Fighting Cock volt, és a cock ugye mást is jelenthet… :-) Íme, de előre bocsátom, hogy lehetetlen volt úgy fotózni, hogy ne legyen benne másik hajó...

Innen egy nagy garral beharangozott halászfalu felé vettük az irányt, de az csalódás volt (Zsuzsi nézi amit írok, és szerinte nincs is olyan 2017-ben, hogy valamit nagy garral beharangozunk. De szerintem van! :-) )Szóval a halászfalu néhány lakóhajó volt, ami állítólag korábban elterjedt életforma volt itt, de a kormányzat kivitte a lakókat a szárazföldre, hogy jobb körülmények között éljenek, de valahogy visszakerültek a vízre. Szerintem most éppen nekünk segítettek, kajakba szállni. Mert kajakoztam egy kicsit, egy ausztrál csajjal kerültem egy hajóba, miután Zsuzsi szerint az ilyen lélekvesztők nem megbízhatók :-) (Zs: Nem azért nem akartam kajakozni, mert felborulhat. Egész más oka volt. Nekem addigra tetőzött a futószalagon a turista című fejezet. Szerettem volna kicsit csendben kigyönyörködni magam, de ehhez az kellett, hogy a többség elmenjen csónakázni. Én meg maradtam a hajón csendben, nyugalomban, élvezve a csodaszép környezetet.) Beöltöztem mentőmellényes gumiembernek, vízre szálltunk, mentünk egy kört, hát, nem sok minden érdekesség volt. Talán maga a mozgás. Meg azt is elfelejtettem már, hogy milyen mélyen van a kajak, és hogy milyen szűk a beszállóhely, és hogy mennyire nem hajlanak a térdeim. :-) Beszálláskor egy egész rakpart aggódott az ausztrál lányért, szerintem meg voltak győződve arról, hogy én vízbe fojtom, de minimum beborítom. Nem történt meg, sőt a csaj le is fotózott engem a csónakban.

Én meg az egyik lakóhajót, ahol még kiskutya is volt. Jól meg is ugatott bennünket :-)

Aztán elindultunk a Mennyei Palota barlang felé, már az odavezető út is szép volt.

A barlangot egy halászember fedezte fel, ha jól értettem, akkor 1993-ban, ahhoz képest nagyon szépen kiépítették. Csak magányra ne számítson senki, rengeteg a turista mindenhol. Ja, így nézett ki a halászfalu stégje amikor elindultunk:

Szóval a barlang valami 700 000 éves cseppkőbarlang csodaszép képződményekkel. Mindent valamiféle legenda köré építettek fel, ahol sárkányok ültek lakodalmat, jöttek vendégek, de még a Mikulás is benézett, van olyan cseppkőforma, amiről ő jut eszünkbe. De a teknőst kötelező megtalálni az egyik képen!

Kifelé menet még fényképeztem a mólót, aztán csak hazaút, és élveztük a napsütést.

Minket kiraktak egy szállodánál, kicsit megijedtem, hogy mi leszünk az egyedüli vendégek, de már találkoztunk részeg vietnami férfiakkal - nagy szó, mert máshol nem láttunk ilyet! - és egy kínai csoporttal is. Kaptunk egy erősen felejthető vacsorát a szállodától, de utána úgy döntöttünk, hogy ennyivel nem fejeződhet be a nap, taxival bementünk a városba, mert ha még nem mondtam volna, mi a szigeten alszunk. Nem nagy távolság, nem sok pénz. Látnivalót nem találtunk, de Zsuzsinak megakadt a szeme egy éttermen, ahol sok borosüveg volt. Bementünk, kedvesen közölték, hogy tulajdonképpen csak három nap múlva nyitnak, de ha csak inni akarunk, akkor kiszolgálnak bennünket. Kértünk vietnami bort, de azt nem ajánlották, kaptunk ausztrált, úgyhogy bemelegítettünk egy pohár borral Ausztráliára. Hazafelé kikaptuk életünk legabnormálisabb taxiját, a fickó két telefonon videotelefonált, közben üvöltött a vietnami lakodalmas rock, és ment a diszkófény. Ezzel búcsúzom is, jó éjszakát!

Mert azt is csináltunk arról, hogy hogyan megyünk át az úton :-)

Jelentem ügyesen átálltunk, sikeresen átaludtuk az éjszakát, fel is tudtunk kelni olyan fél kilenc körül, ami ugye otthon fél három...Reggeli megfelelő volt, a szállodával végülis teljesen elégedettek vagyunk, barátságos népek, ezek.Csak ne dudálnának annyit az utcán... A portán kaptunk egy térképet, úgy gondoltuk, hogy majdfogunk egy taxit, és azzal megyünk a legtávolabbi pontra, a pagodához, de végül gyalog mentünk mindenhova. Zsuzsi mérése szerint estére 23 000 lépésünk volt. De nem bántuk meg, volt amit véletlenül fedeztünk fel ennek megfelelően. Az első amire rácsodálkoztunk reggel, az a rendkívül biztonságos villamoshálózat volt :-)

A cipekedő nénik - és mindig nénik, sohasem férfiak -, látványa megunhatatlan európai szemel. Jól néz ki, de nem egyszer láttuk, hogy cserélgeti a vállán a rudat, szegényeket megterheli nagyon:

azért a gyümölcsöt már modernebb eszközzel is szállították:

Aztán ahogy sétáltunk, belebotlottunk egy katolikus templomba. Mivel vasárnap délelőtt volt, bent éppen mise volt, tele is volt, kicsit csodálkoztam rajta. Előtte hatalmas műfenyő karácsonyfa - Zsuzsi vette észre mögötte a pálmafákat, nem kis ellentmondás nekünk -, mellette Betlehemes kiállítás:

Nem kevés sétával elértük a pagodát egy tó partján. A tóban sokan horgásztak azzal a módszerrel, amit nálunk "gereblyézésnek" hívnak, és az orvhorgászat egyik legcsúnyább fajtája. Ólomba öntött hármashorgot húznak a vízben, ami kívülről beleakad a halba. Csúnya dolog, de itt úgy látszok nem tiltott, mert mindenki ezt csinálta. A pagoda sajnos éppen bezárt, délelőtt,és délután nyitott ki újra, de mi rosszkor mentünk, úgyhogy csak kívülről fényképeztük, de így sem volt rossz:

Innen egyenes út vezetett a Ho Chi Minh mauzóleumhoz, amit szigorú szabályokkal őriznek: ha eljuttok oda ne dohányozzatok, és ne köpködjetek. Ja, és a pólót se vessétek le! :-)

Én mindent betartottam, így nem vezettek ki a térről, íme a bizonyíték!

Azért a tér monumentális ám:

Lassan elindultunk visszafelé, a Lenin szoborral szemben megtaláltu a Flag Towert, ami a 19. század elején épült, és 1954 óta éjjel nappal lobog rajta a vietnami zászló. Azt nem írtak, hogy 1954 óta ugyanaz-e vagy időnként cserélik.

Ezután a katedrálist kerestük, de nem találtuk meg és visszajutottunk a teknős tőhoz ismét. Ott már ebédidő volt, ez az utcán is jól látszott:

Úgyhogy mi is visszamentünk a tegnap felfedezett barbecue-s éttermünkbe, sütöttünk magunknak húst - szó szerint, az asztal közepén ., majd pálcikával megettük. Kiválóan kezeljük a pálcikát :-)

Ebéd után bementünk a híres Water Puppet Showba, érdekes volt, csak kicsit elpilledtem közben. Lehet, hogy mégsem teljes még az átállás. Szóval babákkal csinálnak érdekes koreográfiákat vízen, ilyet még nem láttam:

Ők mozgatták a bábukat:

Rövid pihenő után újra nekiindultunk a városnak, és most egy buddhista templomot találtunk véletlenül, ahol szintén valamiféle ceremónia zajlott. Elöl egy pap ütötte ütemesen a dobot, és kántált valamit, amit az emberek ismételtek.

Aztán sikerült megtalálni a katedrálist is. Ennek is ázsiai hangulata volt, a bejárat mellett csilivili giccses műanyag játékok karácsonyi dalokat üvöltöttek, ami kiválóan behallatszott a templomba is, nyoma nem volt az áhítatos csendnek.

Szemben a téren volt egy hangulatosnak tűnő kávézó, ami tényleg fogta a szemét az embernek. Zsuzsi mondta, hogy neki jó érzése van, menjünk be. Én mondtam, hogy nekem nincs jó érzésem, mert láttam, hogy a fickó megnyalogatta a szalvétáját, és azzal törölte le az asztalt. Zsuzsi azt mondta, ne legyek finnyás, így vigyorogva bementünk. És nem bántuk meg, végre rendes, nagyon finom teát ihattunk:

Amikor azt hittüök, hogy már több meglepetés nem érhet minket, akkor finom leves illatra lettünk figyelmesek, ami így főtt:

És tényleg jó illata volt, de nem tudom, hogy ennék-e belőle. Mi is indultunk vacsizni, de a kedvenc helyünk előtt kb 20 000 ember ácsorgott. Mint kiderült a tegnapi divatbemutató valóban amatőr volt, ma jöttek a profik, rengetegen voltak kíváncsiak rájuk, és tényleg jó szervezés volt, tűzijátékkal. Mi azonban nem vágytunk a tömegre, új helyet kerestünk a vacsorához. Először azt hittük, hogy jót találtunk, kiültünk egy teraszra a tó partjára. De a kiszolgálás lassú volt, elkezdtünk fázni, bementünk, jött végre a kaja, de az meg nem volt jó.

Úgyhogy romantikázva lefényképeztük a déli éttermet (a BBQ feliratos) és eljöttünk aludni. Viszlát holnap!

Szóval megérkeztünk Hanoiba, ahogy azt már említettem. Nem volt rossz út, bár a mögöttünk levők zavaróan hangosan beszélgettek, de szerencsére egy idő után elaludtak ők is. Az hogy nem volt rossz, az persze viszonylagos, mivel az út nyolc és fél óra volt, egy zsúfolásig megtelt repülőgépen, ahol én ültem középen. Az még jól is esett, hogy Zsuzsika néha nekem dőlt, amikor elaludt, de ugyanezt a mellettem ülő japán fiútól nem fogadtam ugyanilyen szívesen. Szóval vigyázz ülésben ültem majd kilenc órát, aludtam, amennyit tudtam a gép így nézett ki:

Mi meg így, amikor kb 14 óra után, kilenc órás egyhelyben üléssel súlyosbítva, végre levegőre jutottunk:

De itt már egyébként a sofőrünket vártuk, a szálloda biztosított transzfert.Ami meglepően sima volt. Kicsit ugyan kellett keresgélni a sofőrt, mert a tábla a nevemmel a kezében volt ugyan, de jó ázsiai szokás szerint mellette folyamatosan a telefonját nyomkodta. De végül happyend, simán eljutottunk a szállodába. Eleinte még fel voltunk dobva, új ingerek, erős kontraszttal: az út gyönyörű soksávos út volt, mellette meg lepusztul kalyibák álltak. Azokat elhagyva viszont egészen kulturált környezetbe jutottunk, meg is lepődtem, rosszabbra számítottam.Zsuzsit az út végére elnyomta a fáradtság, szegény még magához sem tért, máris egy udvarias, de vietnámi angolt beszélő hölggyel találta szembe magát. Ha nem tudjuk, hogy kb miről fog beszélni, akkor egy szavát nem értettük volna. Elsőre úgy tűnt, hogy a szoba megfelelő, nem is lenne vele semmi baj, de a városközpontban vagyunk, és itt mindenki dudál. Ha kell, ha nem, mi pedig ezt jó halljuk. Most még nem zavart bennünket, mert ahogy Zsuzsi mondta zuhanyzás után, hogy egyenlőre azt élvezzük, hogy a lábunk egy magasságban van a fejünkkel, gond nélkül aludtunk is kb két órát.

Aztán elindultunk felfedezni a környéket. Ahogy kiléptünk az utcára, egy ebédelő családdal találkoztunk, de lehet, hogy óvoda volt, mert sok gyerek volt :-)

Az egyébként teljesen általános volt, hogy a családok az utcán főztek maguknak, ezeken jókat derültünk. Mi azonban elmentünk a Hoan-Kiem tóhoz, ami pár perces séta tőlünk, íme a bejárata:

Jut eszembe menet közben láttunk egy srácot valami limonádé féleséget gyártani, hát fene a gusztusát annak aki megissza:

Szóval visszatérve a tóhoz, van annak egy legendája, miszerint egy abban lakó teknős hozta vissza valamely király kardját, aki ezen felbuzdulva visszaszerezte hatalmát. A tóban van egy sziget, ami szent hely, gondolom félhivatalosan, mert a szocializmusban a vallás azért másodlagos.

De azért a teknősök továbbra is szentek, egy óriási példányt ki is állítottak a látogatóknak, állítólag 1966-ban pusztult el, és több, mint két méter volt. Az is legenda, hogy ma is élnek még ekkora állatok ebben a tóban.

Érdekes volt! Utána leültünk, ittunk helyi sört, és először mióta itt vagyunk élveztünk egy kis napsütést is:

Mivel tényleg közel vagyunk, hazamentünk kicsit a szállodába, és egy asztalos műhelyben két cuki kutyát láttunk,

Na milyenek, Hanna? :-) Aztán visszamentünk vacsizni, megállapítottuk, hogy a vietnami konyha méltán híres. Ma este egy kicsit amatőrnek tűnő divatbemutató volt a tó melletti utcában, megnéztük a kivilágított tavat, de már újra a szállodában vagyunk, alvásra készen. Viszlát holnap! Búcsúzóul még két kép, egyik a tóról, a másik egy utcai étterem kínálatáról.Ha lesz erőm, akkor holnap lesz videó is...

Jelentem gond nélkül megérkeztünk Vietnamba. Köszi Luca, hogy kivittél bennünket a reptérre! :-) Gyakorlatilag minden simán ment az úton, bár mindenhol kis késésben volt a repülő. Már Ferihegyen volt egy vicces jelenet, mivel már húszperces késésben voltunk, egyszer csak megjelent rohanva hátulról egy fickó, berohant a pulthoz, és magasra tartotta a beszálló kártyáját, hogy el ne menjen a gép nélküle. De még el sem kezdődött a beszállás, szegényem úgy rohant el kb 200 ember mellett, hogy észre sem vett bennünket. Mindenesetre jót mosolyogtunk rajta. Végül aztán teljes kényelemben megérkeztünk Moszkvába, bár a gép teljesen tele volt. Ott a híres helyi specialitásból ettünk, ami a háttérben látszik:

És akartunk Matrjoska babát venni, de annyira drágák, hogy inkább mégsem vettünk. De kép van, felhívnám a figyelmet a jobb szélső babára!

Aztán békében, kevés síró gyerekkel megérkeztünk Hanoiba, képek később mert megyünk be újra a városba. Kicsit szundítottunk az egyébként kiváló szállodai szobánkban, mert a gépen erre nem sok lehetőségünk volt, és most indulunk várost nézni. Zsuzsi már unja a dudálást, csodálja az eredeti vietnami papucsot... Pedig a dudálás kiválóan hallatszik a szobánkban is :-)

Este jövünk! Már itteni idő szerint este...

Sok időm már nincs, pakolok, készülök fizikailag és lélekben is. Gyorsan összeszedtem pár képet Kínáról, megintcsak sajnálva, hogy nincs időm elmesélni a sok számomra érdekes történetet, de majd talán máskor. Üzlet miatt mentem Kínába, első úton még mi foglaltuk a szállodát, de hiba volt. Koszos volt, büdös, nem volt reggeli és nem beszéltek angolul. Aztán hagytuk a beszállítókat szállást foglalni - a legtöbbször ki is fizették -, és akkor kiderült, hogy vannak nagyon jó szállodák. No lássuk Guangzhou-t egy torony tetejéről szürkületben:

Ennek a toronynak a tetejéről, azt hiszem 430 méter magasból:

És a Gyöngy folyó éjjel:

Mindjárt az első napokban beleszaladtunk egy bolt megnyitóba, sárkányokkal, zenével, dobokkal. Lenyűgözött:

Máshol fiatal lányok csábítottak be a boltba:

És láss csodát: Guangzhou-ban is lehet pörköltet kapni :-)

Ez pedig itt egy teázó, sajnos mire legközelebb mentem bezárt :-(

És az alternatív szállítás itt is játszik :-)

A torony előtti téren esténként táncolnak, bárki beszállhat:

De azért dolgozni mentünk ide is:

És ettünk a Little Sheepben, ahol magunk főztük a levest, igaz egyszer nem főztük meg rendesen, na akkor lettek gyomorproblémák...

és az ilyen teázások miatt egyszerűen teafüggő lettem:

Aztán visszamentünk még a toronyba:

Azok a makettek ott lent kb 40 emelet magasak:

És kimentem 428 méter magasan az üvegpadló teraszra. A nadrágom állapotát ne firtassuk :-)

És tényleg 428 méter volt!

A vacsora az üveg forgóasztalon, mindenki maga elé pörgeti amit enni szeretne. A kép előterében a grillezett rák pálcikán. Érdekes, amikor az emberre kacsint, de ha meg mered kóstolni, akkor rájössz, hogy nagyon finom :-)

Nem ritka az olyan étterem, ahol magad választhatod ki az élő tengeri herkentyűt, aztán azt elkészítik neked a konyhán:

Krokodil Kínában is van:

Aztán az egyik úton hazafelé kinéztem az ablakon és ezt láttam:

Utca és tájképek:

Volt, hogy Hongkongban szálltam le és fel:

Shanghaiban a 42. emeleten egy sarokszobám volt üvegfalakkal:

Esti Shanghai:

Azt hittem csak legenda, de nem: a szállodai szobák kötelező tartozéka a gázmaszk:

Japán étterem Kínában. Futószalagon érkezik a kaja:

Az egyik szállodai fürdőszoba: tévé a tükörben, nehogy már borotválkozás közben lemaradj valamiről! Igaz, csak kínai csatornák voltak. A képet aztán mégsem töltöttem fel, mert jobban megnézve kissé lengén vagyok öltözve rajta :-)

A dohai reptérről való felszállás mindig érdekes volt:

Shanghai ismét a szobám ablakából:

A Yuyua Garden egy részlete. Sokáig abban éltem, hogy eredeti épületeket látok felújítva, évekkel később mondta a Fanni, aki ott tanult, hogy ez csak másolat. Azért szép...

Ha már ott voltunk, akkor felültünk a Maglevre, a mágnesvasútra is, sajnos lekéstük az utolsó 400+ kilométeres sebességűt, úgyhogy "csak" 300-zal mentünk:

Ha valaki idáig eljutott, akkor nézze még meg ezt a videót, hang kell rá, és kb 58 másodperc körül lesz érdekes :-)

Holnapután indulás van! Úgyhogy megpróbálom zanzásítva előadni az eddigi útjaimat (kár, hogy sietnem kell, mert sok érdekességet tudnék felidézni, ha lenne időm...). Kezdjük mindjárt Brazíliával, ahol kétszer is voltam - remélem eddig. Oda is bőrbeszerzések miatt mentem, nem sokkal a foci vb előtt. Nagy élmény volt később a tévében viszontlátni néhány helyszínt ahol én is voltam... Első utam Salvador di Bahia város környékén volt, itt találkoztam először olyannal, hogy a nyílt utcán droggal kínáltak. Kínáltak esernyőt eladásra, nem vettünk. Aztán mire felértünk az alsó városból lifttel a felső városba, már zuhogott az eső. Kérdeztük, hogy kb mennyi ideig szokott ilyenkor esni, azt mondták, hogy kb még három hónapig. Akkor vettünk esernyőt, de szerencsére azért voltak esőmentes időszakok is. Akkor jöjjön pár hangulatkép a városról, ezt például konkrétan sokáig mutatták valamelyik meccs szünetében:

Így néz ki a kikötő fölülről:

A kép baloldalán a lift épület látszik. Lehet egy szerpentinen gyalog is menni a két városrész között, de azt turistáknak nem ajánlják...

Mint ahogy az ilyen utcákat sem. Volt, hogy elindultunk egy utcába, és futott utánunk egy utcai árus, kézzel-lábbal mutatva, hogy ne menjünk arra, mert ott kitekerik a nyakunkat. A jobb oldalon levő rács mögött egy bolt van, a rácsot csak akkor nyitja ki a boltos, ha biztonságosnak ítéli...

De piac van itt is az alsóvárosban:

És íme az áru megőrzésének legbiztonságosabb módja:

És egy esős főtér:

A második utunkon Porto Alegrében szálltunk le, és Novo Hamburgoban laktunk. Ez egy olyan vidék, ahova kb 200 évvel ezelőtt egy német kolónia települt le. Ők azt hiszik, hogy beszélnek németül, de ez az az ónémet nyelv, amit 200 éve is beszéltek. Szóval nagyon nehezen érthető :-)

Egy kép a reptérről:

Countryside, úton a bőrgyár felé:

Aztán megérkeztünk a bőrgyár saját vendégházába, nem volt rossz, és kígyók is csak néha jártak arra :-)

Brazil folyóparti csendélet:

Voltunk egy szivar manufaktúrában is, nem volt nálam helyi pénz, nem tudtam venni, szerintem Józsi a sógorom azóta is utál ezért engem... :-)

Hát és el ne felejtsem, a Salvador közeli bőrgyár udvarán volt egy fa, ahol egy komplett kismajom család lakott, kicsit félénkek voltak, de keksszel el lehetett csábítani őket...

Ha steak akkor Brazília. Rosszabb években 36 millió marhát vágnak le, azt a sok húst mind megeszi valaki. A brazil lakásokban beépített faszenes grillező van, kivétel nélkül mindegyikben. Ha az nincs, akkor nem lehet eladni... Mi egy étteremben jártunk, a lenti módszerrel nyárson sütötték a húst. Mindegyik húsfajtából két nyárs, az egyik közepesen átsütve, a másik véresre - well done ott nem járja... És a marha szinte minden ehető testrésze ott volt a nyársokon. Ezekkel a nyársokkal jöttek az asztalunkhoz, le- levágtak egy-egy szeletet a húsból, mindaddig, amíg legalább kétszer vissza nem utasítottad őket. Akkor abbahagyták, de neked csak utólag derül ki, hogy már három körrel hamarabb fel kellett volna hagyni az evéssel. Fűszert nem használnak a húsra, csak nagyszemű darabos sót - isteni finom!

Novo Hamburgo-i látkép a szállodából:

Azért ez kisváros:

Tipikus brazil kisbolttal:

Hazafelé aztán megnéztük az épülő stadiont Porto Alegrében:

Hát meg a környékét is, bár ennél még ott is láttunk rosszabbat...

Brazília azon célpontok között van, ahova még vissza akarok menni!!!

Amikor elkezdtem írni, akkor úgy gondoltam, hogy lesz időm mindent elmesélni, mert hála istennek lenne mit. De pénteken már indulunk Vietnámba, onnan Ausztráliába. Most már azzal vagyok elfoglalva, hogy a munkahelyen úgy maradjon itt minden, hogy ne legyen emiatt lelkiismeret furdalásom, no meg most már a végső előkészületek: a lányomnak és a fiamnak hamarabb jön meg a Jézuska - meg persze minden más rokonomnak, barátomnak is, és még be kell vásárolni, csomagolni, fodrász (haha) miegymás. Szóval nemigen lesz időm többet az indulásig a bloggal foglalkozni, úgyhogy gyorsan összefoglalom, hogy eddig merre jártam.

Nem sokkal azután, hogy megjártam Izraelt egy angol eredetű cégnél dolgoztam, akkoriban még elég gyér angol nyelvtudással - na jó, most sem vagyok angol prof, na. Onnan két helyre küldtek ki, egyszer Máltára, egyszer meg Írországba. Málta azért volt emlékezetes, mert először és utoljára ott lettem lázas beteg felnőtt életemben, úgyhogy a nagy izgalommal várt utazást a meeting roomban és a szobámban töltöttem, Máltából nem láttam semmit.

Írországból - Dublinból - szerencsére többet láttam, énekeltem a buszon a sofőrrel, hogy "In Dublin's fair city, where the girls are so pretty...", jártam a Guinnes sörgyárban, kacérkodtam a pincérlánnyal, aki nagyon kedves volt. Megkérdezte, hogy honnan jöttetek fiúk - namost az asztalnál Európa 10 országa képviseltette éppen magát. Mentünk esti buliba, öltözzetek lazán, mondták a főnökeink. Én gyanakodtam, úgyhogy csak a nyakkendőt vettem le, de Radovan, horvát barátom és kollégám egyenesen melegítőben jött. Erre bementünk egy olyan szállodába vacsorázni, ahol egy fehér ruhás hölgy hárfázott, és görög mintára, Ión és Dór oszlopok között ettünk. Mint kiderült a főnökök is azt értették, a lazaság alatt, hogy nyakkendő nem kell, úgyhogy Radovan inkább haza is ment taxival. Hazafelé Londont is meg tudtam nézni - megjegyzem a repülőút vicces volt, mivel akkor még komolyan vették az étkezést, de a stewardessek csak rohanva tudtak kiszolgálni bennünket, mert éppen csak felszálltunk, már el is kezdtünk ereszkedni. Itt volt meg először a Big Ben, Parlament, Big Ben, Parlament (Európai vakáció film megvan? :-) ), Panoptikum, és a többi londoni nevezetesség.

Az angol cégből egy igazi magyarba igazoltam, úgyhogy egy darabig az üzleti utazások megszűntek, bár megpróbáltam egyszer Ausztriában eladni a pékáruinkat, de láss csodát, szóba sem álltak nagyon velem, mondván van nekik saját osztrák, mit akarok én ott... Bár néhányszor síeltem, és Germar barátomnál is jártam Németországban, de nagyobb út nem jutott.

Akkor kezdtem el ismét utazni, amikor a jelenlegi munkahelyemre kerültem. Először beutaztam Erdélyt, Románia egyéb részeit, Bulgáriát és Szerbiát. Szerbiában aztán találkoztam Ivicával, aki először tolmács volt - sokác ember, aki Szabadkán magyarok között nőtt fel, és önszorgalomból anyanyelvi szintre fejlesztette a magyar nyelvtudását -, aztán beszállítóvá és baráttá is vált. Mindenesetre Ruski Krstur, ahol találkoztunk, felejthetetlen marad az ott megismert emberekről, a tűzveszélyes raktárban dohányzó munkatársakról, a vendégbarátságról - no meg a török kávéjukról, amiről addig csak olvastam, de ott bele is kortyoltam egy nagyot, de köpködni mégsem mertem utána :-) Erről az időszakról már van néhány fényképem is, de most hirtelen persze nem találtam meg őket, ha meglesznek frissítek. Ezek azonban sajnos olyan autós utazások voltak, amiknél nem jutott idő körbenézni, nem is nagyon készültem turista attrakciókból, évekkel később jöttem rá, hogy én már voltam a Gyilkos tó mellett, vagy a Békás szorosnál, csak akkor nem tudtam, hogy ott vagyok. Nagyon megható jelenet volt, amikor Bákóban (Bacau) egy bútorüzem varrodájában voltam éppen, amit a tulajdonos mutatott be nekem angolul, de közben megszólalt a telefonom, és elkezdtem magyarul beszélni bele. Mikor befejeztem a beszélgetést, akkor az egyik varrónő felnézett, és mosolyogva megkérdezte magyarul, hogy honnan jöttem. Mindez a román-moldáv határon, sok ezer kilométerre Magyarországtól. Azóta tudom, hogy ott él a legtávolabbi magyar közösség - a csángók.

Bulgáriában megtapasztaltam, hogy tényleg fordítva rázzák a fejüket az igenre és a nemre, valamint azt is, hogy a környezetvédelem még nagyon gyerekcipőben járt, láttam olyat, hogy komplett festőműhely volt az udvaron, szórták a festéket a földre, egy patak 10 méterre folyt onnan...

 A következő út már Törökországba ment - aztán még néhány - egy új kultúra, más vallás, más gondolkodásmód. Nagyon élveztem. És innen már tényleg megvannak a képeim, egy a Boszporuszról:

Vagy "bazári hangulat" (kérdeztem egy barátomat, hogy elfogadják-e az eurót, azt mondta, hogy figyelj,  Bazár 600 éve ott van. Talán még forintot is elfogadnak...):

Gyorsítsunk még jobban. Első igazán hosszú út: India.Luxus szállodai szoba és hajléktalanok kalyibái az utcán:

Koldus, és cipekedő asszony:

Itt láttam először mélyszegénységben élő embereket, ezt nehéz is volt feldolgoznom :-( Mindenesetre megértettem, hogy Teréz anya miért lett elkötelezett híve a szegény gyerekek megmentésének. Meg is látogattuk a sírját Kalkuttában:

Ja, és itt késtem le először repülőt, és vártunk a főnökömmel vagy nyolc órát a következő gépre. Ő meg lefényképezett :-)

És egy kép egy bőrgyárból is, talán nem árulok el titkot, hogy bőr miatt mentünk oda. És nem, nem tehén bőrrel dolgoznak, bivaly bőrt lehet onnan venni...

India tehát a csúcs volt addigi utazásaim közül, pihenésképpen családi kiránduláson voltunk a gyerekeimmel Erdélyben (a gyerekeim a Bolyai szülőház előtt):

És még ugyanazon a napon a Tordai hasadéknál:

És ismét Törökország 2010, kosárlabda világbajnokság a gyerekeimmel, kimentünk az Usa-Horvátország meccsre. Mindenki döntse el, hogy ki kinek szurkolt. Mindenesetre az amcsi válogatottban olyanok játszottak, hogy Kevin Durant, Steph Curry, Russel Westbrook, Derrick Rose. Egy véletlen folytán az alapvonalhoz kaptunk helyet, és élő egyenes adásban kb tízszer jelentünk meg a tévében. Mögöttünk a horvát válogatott játékosok családtagjai.

Ennyire voltunk közel a pályához:

Aztán majd folytatom a legnagyobbakkal: jön Kína és Brazília.

Ott hagytam abba, hogy befejeztem a főiskolát. Egy kicsit tanítottam, majd elvittek katonának, ami akkor még kötelező volt. 1990 februárjában vonultam be egy olyan hadseregbe, amelyik még kereste identitását. Már nem volt szocialista, de még nem is alakult át. Jellemző, hogy az elvtárs megszólítást már nem merték erőltetni, de az "úr" még nem állt a hadseregvezetés szájára, így bajtársnak szólítottuk egymást. És az addig elképzelhetetlen megtörtént, az osztrák hadsereg katonái eljöttek hozzánk egy katonai atlétikai versenyre, amiben lövészet is volt, de az osztrák fegyvereket nem engedték azért behozni az országba. Kaptak egy hivatalos tolmácsot egy nyugalmazott alezredes képében, de kerestek még embereket, akik beszélnek németül, mivel az alezredes szigorúan a protokolláris eseményeken volt hajlandó fordítani. Mivel rajtam kívül mást nem találtak, aki németül beszélt volna, így jolly jokerré léptem elő. Miután záróakkordként a laktanya parancsnok helyettes lakásán tolmácsoltam, mivel meghívta az osztrákok vezetőjét egy baráti vacsorára, hát utána nem sok gondom volt a maradék szolgálati időben.

Leszerelés után nem éreztem, hogy vissza szeretnék menni tanítani, hát elkezdtem üzletkötőként dolgozni, mellette tanulni, majd lassan feljebb is léptem a ranglétrán. Munkaügyben néhányszor el kellett mennem Bécsbe egy nyomdába, nyomtatványokat rendelni, ez volt aztán az első alkalom, hogy külföldön autót vezettem. El is határoztam, hogy betartom a sebességhatárokat, engem ne büntessenek meg. Nem is büntettek, csak az osztrákok dudáltak le Bécsben, mert ők simán húztak el mellettem. Akkor még mertek gyorsan menni ők is, manapság azért a sok kamera miatt ez nem így van.

Közben a kosárlabda edzőit is elvégeztem, ennek köszönhető a következő nagy utazásom. Baráti kapcsolat révén edzője lettem a Budapesti Maccabi SE kosárlabda csapatának, akikkel elindultunk a Maccabiádon, amit abban az évben Tel Avivban rendeztek. Nos, ez már igazi nagy élmény volt. Akkoriban a repülőtereken még távolról nem volt olyan biztonsági intézkedés sorozat, mint manapság, viszont Izraelben zajlott valamelyik intifada. Mindennaposak voltak a robbantgatások, a legváltozatosabb módon. Emiatt a gépre szállás előtt szokatlanul komoly biztonsági intézkedések voltak. A mi gépünkre tartókat félreterelték, mindenkinek a bőröndjét egyesével feltették egy padra, kinyitották, a tartalmát átvizsgálták. Külön figyelmet fordítottak arra, hogy kapott-e valaki olyan csomagot, amit valaki küld hozzátartozónak-ismerősnek, és ezeket könyörtelenül fel is bontották. Állítólag volt rá példa, hogy így csempésztek fel robbanóanyagot repülőgépre jószándékú futárral. Függetlenül attól, hogy nyilvánvaló céllal mentünk Izraelbe, mindenkit kifaggattak: mióta sportol, miért döntött úgy, hogy rész vesz a versenyen, hol járt előtte külföldön stb. De végül aztán mindenki feljutott a gépre. No és a pilótákról akkoriban - ha nem mondtam volna még, akkor 1993-ról beszélünk - az a hír járta, hogy hetente pár napot vadászpilóták, a maradék idejükben pedig polgári gépet vezetnek. Nos, a mi pilótánkról én ezt el is hittem. Először repültem olyan gépen, amelyik 3x3 üléssel rendelkezett, és amikor a pilóta ráfordult a tel avivi leszálló pályára, akkor a fenekem magasabban volt, mint a túlsó sor szélén ülő ember feje. Hát én bevallom kifacsartam a vizet a karfából...

Aztán gépfegyveres őr biztosításával elvittek bennünket a szállásra. Másnap megnyitó ünnepség, ami nekem pont olyan élmény volt, mintha olimpiai megnyitó ünnepséget láttam volna, kivéve, hogy ebben személyesen részt vettem, és hátborzongató élmény volt ötvenezer néző előtt felvonulni a magyar zászlóval. A magyar csapat tagjai voltak például a sakkozó Polgár lányok, akik pingpongban indultak :-) Az én képeim el vannak ásva valahova mélyre, a netről azonban találtam egy olyat, amire konkrétan emlékszem is, ide teszem, csak a hangulat kedvéért:

A kosárlabda csapatunk emlékeim szerint a hetedik helyen végzett, ami nem volt rossz, de lehetett volna jobb is. Utána viszont kirándulgattunk, elmentünk a Holt tengerhez, a Genezáreti tóhoz, leugrottunk a Vörös tengerhez, ahol kergetőztem a színes halakkal, miután béreltem mindent a snorkelezéshez. Felmentünk Masadára is, megérintett a hős várvédők története, akik nem akartak rabszolga kézre jutni a rómaiknál, ezért mind meghaltak. Vallásuk tiltotta az öngyilkosságot, ezért néhány kijelölt ember gyilkolta le a többieket, és a legvégén csak egy ember lett öngyilkos. Állítólag, bár erre szokta mondani egyik barátom, hogy egyikünk sem volt ott... A Vörös tenger felé vezető út a sivatagon megy át, megdöbbentő, hogy a csontszáraz homoksivatagban egyszer csak megjelenik egy két km2 nagyságú zöld terület, amit egy kibuc tart fenn. Iszonyatos mennyiségű munka lehet benne. Mindezek mellett még az maradt meg bennem, hogy az egyik mérkőzés után mentünk haza, de nem engedtek be a szállodába, teljes riadó volt. Tűzszerészek jöttek, mert valaki a medence mellett felejtett egy nejlonszatyrot. Mivel az arabok (?) előszeretettel alkalmazták azt a trükköt, hogy a strandokon ottfelejtettek egy ártatlannak tűnő csomagot, aztán amikor tele volt a strand, akkor felrobbantották, ezért először meg kellett vizsgálni, hogy mi van a csomagban. Jött egy átlagos, kb 165 cm magas kiskatona, benézett a sarokról a medencéhez, majd beszállt a furgonjukba. Pár perccel később kiszállt, de akkor már úgy nézett ki, mint a Michelin gumiemberke a védőöltözetében. Még így sem ment közel a csomaghoz, fogott egy távirányítású kisautót, amire olló volt felszerelve, és azt küldte a szatyorhoz. A kisautó szétszabdalta, kiderült, hogy papucs és törölköző van benne. De félelmetes volt látni, hogy a biztonság - paranoia? - mennyire meg tudja változtatni az emberek életét. Ehhez már csak a békesség kedvéért tenném hozzá, hogy nem vagyok zsidó származású, de ahogy ebből a történetből is látszik rengeteg zsidó barátom van. Mint ahogy mára szerencsére elég sok muzulmán, hindu és még ki tudja milyen vallású barátom is lett. Ez most úgy hangzik, mintha védekeznék, de nincs szándékomban, de talán a jelen korunk jellemzése, hogy egyáltalán ilyen dolgokkal foglalkozni kell.

Izrael tehát egy nagy mérföldkő volt az életemben, de azt hiszem, hogy gyorsítani kell a beszámolóimon, mert így nem végzek jövő hétig, mire indulunk - először Vietnámba.